MENÜ

Kiss Zoltán honlapja

...

http://www.jelenkor.net/userfiles/archivum/1993-7-8.pdf

 

"Csak fölszéllel vagyok bolond…" Kísérlet a Hamlet cselekményének rekonstruálására

"Valószínű, hogy olyan nagyságokról, mint Shakespeare, sohasem alkothatunk igazi képet, és ha ez így van, akkor jobb, ha időnként felcseréljük korábbi tévedéseinket más, újabb tévedésekre." (T. S. Eliot)

Shakespeare Hamletjének talán egyik legszembetűnőbb sajátossága, hogy hősei bizonyos helyeken versben, másutt prózában beszélnek. [1] George Steiner gondolatmenetét leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a shakespeare-i dráma a maga váltakozó vers-próza használatával valahová a versben zengő antik és a prózában írt modern dráma közötti irodalomtörténeti térbe helyezhető: Shakespeare váltakozó vers- és prózahasználata bonyolult és izgalmas téma, a Shakespeare-irodalom hatalmas tömegében mégsem került eddig alapos tárgyalásra... legtöbbször pontosan tudta, mit akar, amikor versről prózára, majd újra versre váltott. A jellem, a hangulat és a drámai helyzet követelményei szerint módosította a kifejező formát… Tökéletesen tudta, milyen drámai lehetőségeket nyújt az egyikről a másikra való átváltás." Steiner találó példákkal támasztja alá megállapításait, ám a Hamletet meg sem említi, pedig csaknem valamennyi titka megfejthető e szempont érvényesítésével. Igaz, ennek ára van; évszázados kulturális beidegződéseket kell így zárójelbe tennünk, s marad a kérdés: mikor és kivel, de legfőképpen miért beszél Hamlet hol versben, hol prózában?
Amikor Hamlet megtudja, hogy a jelenlegi király hogyan szerezte meg a hatalmat, azonnal határoz: "ildomos lesz / Ezentúl furcsa álcát öltenem." Őrültnek fogja tettetni magát. Nyelvhasználata ettől kezdődően megváltozik, felvett szerepéhez igazodik. Prózában beszél mindazokkal, akik ki akarják fürkészni szándékait; a Claudius uralta ellenséges világban csak prózában szólhat a száj. Amikor mégis versre, illetve versről prózára vált, annak minden esetben lényeges, a "hamletológiában" vitás vagy nem is tárgyalt kérdéseket eldöntő oka van.
Hamlet és Ophélia viszonya a tettetés hitelesítéseként is értelmezhető. Ophélia, apja parancsára, elutasítóan bánik a rangban magasan fölötte álló Hamlettel, aki némajátékkal válaszol a lánynak. Ezt követően a "szánalomra méltó alak" két szempontból is jelentős levéllel fordul Ophéliához; a legdöntőbb bizonyítékát adja annak, hogy őszintén szereti: "Kételd, a nap hogy forgandó, / Kételd, csillagtűz ragyog; / A valót, hogy igazmondó: / Csak azt ne, hogy hű vagyok." Ezek az utolsó versben írt, nem álarcos sorai a tettetésre készülő királyfinak. Az apja és bátyja befolyása alatt álló Ophélia azonban nem érti meg a figyelmeztető szavakat. A "légy hű magadhoz" bölcsességét szavaló Polonius ráadásul eszközként használja a lányt. A levél másik üzenetét ő, az intrikus szemezgeti ki, és vélekedését rögtön Claudius tudomására is hozza. Ekkortól gondolják, hogy Hamlet megőrülésének az Ophélia iránti szenvedélyes szerelem az egyik, ha nem a legfőbb oka. Ennek szeretne utánajárni Polonius, majd Rosencrantz és Guildenstern, de a "bolond" prózai feleletei megőrzik a titkot.
A kémekkel játékosan elbánó Hamlet ezután a színészeket fogadja. A felüdítő, ám egyben megrázó találkozás utáni monológ - mint minden monológ - versben íródott, az önmagához való kérlelhetetlen, már-már kíméletlen őszinteség jegyében született. Két (sors)kérdésre keres választ abban a korban, amelynek "oly saját hibája / messze vinni a gyanút". "De én, / Lágyszívű bárgyú gaz, bujkálok egyre" - néz szembe az eddigiekkel és gondolja át lehetőségeit. Létrejön az egérfogó-jelenet terve: "Most, e színészek által, az atyám / Megöléséhez hasonlót játszatok / Bátyám előtt: lesem minden vonását, / Lelkébe nyúlok az elevenig; / S ha rezzen is: tudom, hogy mit tegyek". Gyanú helyett bizonyosságra van szükség.

 

(A feladat)

"Kizökkent az idő; ó kárhozat! / Hogy én születtem helyretolni azt" - ennek szellemében igyekszik Hamlet végrehajtani bosszúját. Egy pillanatig sem kétséges, hogy Claudius-t meg kell ölnie, és az is tudható, hogy bosszúja beteljesítéséhez igencsak változatos forgatókönyvek állnak rendelkezésére.
Kézenfekvő például egy politikai puccs lehetősége. Laertes fegyveresekkel szerez érvényt akaratának; a sarokba szorított Claudius-t csak az menti meg a haláltól, hogy közvetlenül nem vétkes Polonius meggyilkolásában. A hatalom erőszakos átvételéhez Hamlet még ennél is kedvezőbb helyzetben van; egyrészt igen nagy népszerűségnek örvend Dániában, tehát könnyebben gyűjthet csapatokat, másrészt a legitimitás ereje sem elhanyagolható - jog szerint övé a trón: "Ide csöppent, trónraléptem és reményim / Közé". Mégsem a Laertes kitaposta utat választja, noha ügye "szakasztott mása az övé".
Másfajta forgatókönyvet kínál a pyrrhus-i bosszú; a fegyvertelen, védekezésre képtelen Priam irgalmatlan felaprítása. Hamletnek is lett volna alkalma Pyrrhus szenvedélytől vezérelt tettéhez hasonló módon végeznie Claudius-szal - ima közben mégsem szúrja le a fegyvertelen királyt: "Be kard, tanulj te szörnyűbb markolást".
Végül Claudius és Lucianus - "Szándok sötét, kéz kész, biztos szerem. / Idő szolgál, s egy lélek sincs jelen" - útját is választhatta volna: "Én nem tudom, mért élek, mondogatva: / »Ez a teendő!« bár ok, akarat, / Erő eszköz, mind kész, hogy megtegyem".
A "hogy vádol engem minden alkalom" kifakadása éppen az ilyen típusú, nem nyilvános helyzetek elkerülésére utal.
Hamlet az előzőeknél bonyolultabb bosszúra készül, olyanra, amellyel helyreállíthatná az erkölcsi világrendet. Szándéka nem pusztán politikai igazságtevésre irányul - Jan Kott szerint a Nagy Mechanizmus maga alá gyűri még a legtisztább érzülettel próbálkozókat is -, de a magánbosszú sem jelent számára megoldást.
Atyja szelleme mindössze egyetlen szabályra hívja fel figyelmét: "bárhogyan látsz e bosszú művéhez, / Elméd maradjon tiszta, és ne törjön / Anyádra lelked".
Hamleté tehát a döntés, hogyan értelmezi feladatát, ám gondolatai sorsa körül forognak: szenvedélyes ifjú módjára kell-e cselekednie, vagy szuverén, tettei kiindulópontját önmagában meglelő szenvedélytől mentes férfi legyen? Magánbosszút kövessen-e el, politikai igazságot tegyen, vagy meggyőződésén alapuló, "jogi" igazságot szolgáltató férfiként viselkedjen? Hamlet az általa vallott férfieszményt kísérli meg életre kelteni: "nem merő síp a sors ujja közt, / Oly hangot adni, milyent billeget. / Férfit nekem, ki szenvedélye rabja / Nem lett soha!..." Bosszúja olyan legyen tehát, amelyre egyéniségének bélyegét ütheti, amellyel megteremtheti saját sorsát, amely következetesen vállalható. Csak így tolható helyre a kizökkent idő.
Elhamarkodott fogadalmát a tudni vágyó szenvedélyessége mondatta. Dramaturgiailag is elegáns megoldás, hogy mielőtt a Szellem felfedné gyilkosa kilétét, Hamlet - pszichológiailag indokoltan - későbbi tetteivel ellentétesen nyilatkozik: "Ó, hadd tudom hát, s oly gyors szárnyakon, / Mint a fohász, s szerelmi gondolat, / Szálljak bosszúmra." Gyorsan csak az előző bosszú-forgatókönyvek mintájára lehetne leszámolni Claudius-szal; a szenvedélyein uralkodni vágyó és tudó Hamlet a "gyors szárnyak" helyett egy lassúbb, összetettebb cselekvést irányító parancshoz tartja magát: "Ha most törté- / nik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most / meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig / van." [2]
A sajátos bosszú-mű felépítésének Hamlet számára egyetlen elfogadható módja van: nyilvánosan megbizonyosodni Claudius bűnösségéről, nyilvánosan elítélni a királyt, és a nyilvánosság előtt végrehajtani az ítéletet - nem könnyű feladat egy ellenséges világban, ahol a tettetésből fakadó kezdeti előnyök később hátránnyá változnak. A tettetés egyébként mindaddig megfelelő eszköz, amíg Claudius bűnösségét kell bizonyítani, de ettől kezdve mindössze a bizonytalanságot erősíti. A király az utolsó pillanatig csak a gyanúperrel élhet; hátha mégsem őrült a királyfi. Mindenesetre egyedül a reprezentatív nyilvánosság holdudvarában élő Claudius az, aki meg tudja teremteni a "bolond" számára a bosszú igazi alkalmát. Ezt pedig ki kell várni, hiszen másképp csak Laertes, Pyrrhus vagy Lucianus útja maradna, s az utólagos magyarázkodás. A sorsot elkerülni, és mégis beteljesíteni: ez a férfi feladata, s ezt az ellentmondást oldja fel Hamlet. Így lesz az utolsó jelenet az igazi egérfogó. [3]
A kivárásos cselekvési stratégia megnöveli a drámai, szükségszerű véletlenek szerepét, amilyen például a színészek megérkezése. Hamlet darabot választ, részben ír, részben pedig segíti megrendezni az előadást. A csel sikerül, a király elárulja magát. Mindeközben Ophélia ismét értetlenül áll szemben egy újabb némajátékkal, s megint félreérti az erotikusan "csapkodó" királyfi beszédét. Hamlet annyira megrészegül a nyert bizonyosságtól, hogy amikor kettesben maradnak, továbbra is prózában szól Horatióhoz. Az egérfogó-
jelenettel sorsszerű elemet sikerül saját szolgálatába állítania; míg a szenvedélyen alapuló bosszúval eszközzé fokozta volna le magát a Szellem céljai érdekében, addig így, önmaga uraként, a Szellemet kényszeríti eszköz-létre - mivel annak jelenése egyszerű állomássá válik a Claudius bűnösségéről való megbizonyosodáshoz vezető úton. "A hamleti individualitás-gondolat legfontosabb tartalmaiba világít az a körülmény, hogy nem hajlandó hinni a szellemnek, hiszen, ha azt tenné, akkor sivár eszközzé válna a
sors vagy az »Örökkévaló« kezében, bosszújának nem lenne semmilyen igazi értéke, mert ahelyett, hogy szabadsága és akarata előtt megnyitná a sóvárgott végtelenséget, egy felsőbb akarat szolgálatába terelné lénye egészét." - írja Belohorszky Pál. Beteljesedett tehát a horatiói mondás: "Egy porszem ő az ész szemét zavarni".
Rosencrantz és Guildenstern, majd később Polonius hiába próbálják Hamlet titkát felfedni; az erőtlen kísérletezések fönnakadnak a "bolond-prózán". Az anyjához induló Hamlet az éppen imádkozó királyt nem öli meg Pyrrhus képében, ehelyett ítéletet mond: "Majd részegen ha alszik, vagy dühöng, / Vagy vérparázna
ágyán kéjeleg, / Kockázik, esküdöz, s olyat csinál, / Min üdvösség zamatja semmi sincs: / Akkor bököm le, hogy két sarka égre / Kapáljon, s lelke légyen kárhozott, / S mint a pokol, hová megy, fekete". Olyan büntetésre van tehát szükség, amely arányban áll az elkövetett bűnnel. "Te díjad megkapod; / E gyógyszer nyújtja csak beteg napod." Az ítélet végrehajtása elmarad, de továbbra is: "készen kell rá lenni". Hamlet - száműzve Nérót lelkéből - anyja szobájába megy, azzal a szándékkal, hogy titkaiba beavassa, megóvandót a további bűnöktől. Őszinte beszédre készül, ám a hallgatózó Polonius-szal nem számolhatott.
A Hamlet-kutatás nyitott kérdéseihez tartozik, hogy miért kellett Hamletnek Polonius-t leszúrnia. Az értelmezői hagyomány szerint tévedésből, a király helyett öli meg Polonius-t. Egyes vélemények szerint nem mer a szemébe nézni, ezért szúr a kárpiton keresztül. A dráma szövegétől elrugaszkodott feltevések ezek, hiszen pillanatokkal előbb kegyelmezett meg a lefekvés előtti imáját mondó Claudius-nak, s a gyilkosság után bizonytalanul kérdi: "Hát tudom én mit. A királyt?..."
Polonius halálának valódi oka teljes összhangban van a darab szövegvilágának sajátos ritmust adó fő formai szervezőerejével, a vers-próza váltakozással. Mielőtt Polonius elárulja magát egy felkiáltással, Hamlet még semmi olyat nem mondott anyjának, ami leleplezhetné. Tudja viszont, hogy a kárpit mögött hallgatózót a legapróbb jel, a legkisebb szerepkiesés is nyomra vezetheti. Könnyen kiderülhet, hogy a királyfi csak tetteti a bolondságot; márpedig a "bolond" Hamlet prózában beszél. Anyja előtt azonban versben törtek elő érzelmei - ezért kell a kárpit mögött lapulónak meghalnia; minden más magyarázat az egzisztencialista Hamlet action gratuite-jévé halványítaná a tettet.
Ellenérvként hozható fel, hogy a verses beszédből kevés hangzik el Polonius önleleplezéséig. Ezt erősítheti az is, hogy vajon Hamlet környezete számára feltűnik-e a királyfi megváltozott beszédmódja. Szemmel látható (hallható) a különbség a versben és a prózában írt (mondott) szövegek között. A prózai beszéd a tettető, "bolond" Hamlet szerepkészletébe tartozik. Megváltozott nyelvhasználatára valahogyan mindenki reflektál - Polonius: "Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer"; Rosencrantz: "Szóban fukar volt, de ha kérdezénk, / Feleni bőkezű"; Ophélia: "Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve… / S én legnyomorúbb minden bús hölgy között, / Ki szívtam zengő vallomási mézét, / Most e nemes, fölséges észt, miképp / szelíd harangot, félreverve látom"; Király: "Se a beszéd, bár egy kissé laza, / Nem volt bolondság"; Guildenstern: "Édes jó uram, ejtse valahogy rendesebben / szavait, ne tegyen oly vad szökelléseket tárgyamtól". S a hamleti önreflexió: "nem bolondság, / Amit beszéltem: tégy próbát velem, / S én szórul szóra elmondom megint, / Holott az őrült ész ugrálna szerte". Amikor Ophélia valóban megőrül, szintén prózában beszél. Horatio szerint
"…kétesen, /Csak félig érthetőn mond valamit; / Beszéde semmi, de alaktalan / Fordúlatokkal sejtelmekre készti / A hallgatókat…" [4]
A dráma szereplői tehát észreveszik a megváltozott nyelvhasználatot. Hamlet teljes tudatossággal váltogatja a verses és a prózai beszédet: "Már jőnek: bárgyúnak kell látszanom. / Foglalj helyet" - mondja Horatiónak. Megjelenik a király és kísérete - Hamlet percnyi késlekedés nélkül prózára vált. Így, amennyiben a kárpit mögött hallgatózó számára mégsem lenne világos, hogy Hamlet elárulta magát, halálát akkor sem kerülheti el. A királyfi pontosan tudja, hogy szerepet váltott, s ez elégséges ok Polonius halálához; nem kérdezheti meg a bujkálótól, hogy észrevette-e a bolond-szerepből való kilépését. A kémnek, bárki legyen is, meg kell halnia, ezért lenne fölösleges túlzott lelkifurdalást kérni számon Hamlettől.
Polonius-t patkánynak nevezi, mielőtt megölné - akkor még nem tudva, kit rejt a kárpit: "How now! a rat?..." (A "rat" a besúgó egyik szleng-változata.) De meg is indokolja tettét: "Különbnek véltelek; magad kerested : / Veszélyes, ládd-e, a túl-buzgalom… Ez a tanácsos úr - / Éltében oly gaz, locska, balgatag - / Lám, most
komoly, titkot tart, hallgatag". Polonius-t tehát a szerepjáték, a tettetés folytathatósága érdekében öli meg.
Ettől kezdődően a "bolond" számára a király teremti a helyzeteket, Hamlet pedig a "készen kell rá lenni" parancsát követve várakozik. Ez a passzivitás látszatát keltette az értelmezőkben, holott a minden idegszálával a feladatra összpontosító Hamlet várja a kedvező alkalmat. Claudius áthatolhatatlannak tűnő falakat állít elé, - azonban átlát rajtuk, sőt, útjelzőként használja azokat. A megoldhatatlannak látszó helyzeteket is nyugodtan vállalja, hiszen nem érheti meglepetés: a király legfeljebb elodázni tudja saját végzetét, elkerülni nem. Claudius hiába titkolózik - "A bizony, ha tudnád céljaim" - , az előrelátó Hamlet kiismerte már: "Látok egy cherubot, aki látja őket"
Hamlet nem úgy utazik Angliába, mint aki soha nem akar visszatérni: "Hisz oly derék a tűzmestert saját / Aknája által vetni föl; s ügyetlen / Volnék, ha nálok egy öllel alább / Nem ások és a holdba nem röpítem. / Ó oly derék az, ha két oldalon / Így összevág két csel, egy vonalon". Látszólag Claudius az aktív fél, de Hamlet az igazi rendező; a király cselét felhasználva halad célja felé. Angliai útja elején elhangzó monológja - mint a
többi is - én-erősítő; nem indokolt a siránkozó Hamletről kialakított kép, amely szerint folyton-folyvást azon kesereg, hogy tettei nem felelnek meg szavainak. Kibeszéli magából indulatait, szenvedélyes gondolatait önmagát vádló dühkitöréseivel zabolázza. Autonómiáját védi, várva az igazi alkalomra.
Rosencrantz és Guildenstern megölése a hamleti igazságszolgáltatás koreográfiája szerint történik: azzal, hogy ellopja a király levelét, leleplezi a "szerencse öle körül tanyázókat". Az átírt levél tartalmazza az ítéletet, amelynek végrehajtását az angol uralkodóra bízza. Ismét egy sorsszerű elem segíti - ezúttal a hazatérésben - Hamletet. A "börtön-Dániában" Horatiónak elmeséli, hogyan sikerült Rosencrantzot és Guildensternt a "holdba röpíteni", majd ítélkezik a király felett; most már az volna a kárhozat, ha tovább élne a király.           

(Az igazságszolgáltatás)

Az uralkodó paradigma szerint a tétova Hamlet mintegy belesétál Claudius csapdájába, s ha már úgyis benne van, és még kard is van nála, hát leszúrja a királyt. "Szinte rögtönzésszerű… a bosszú beteljesítése" - vallják kissé rezignáltan a hagyományt követő irodalmárok. Ez a kezében könyvet tartó, önmagával állandóan elégedetlen királyfira lenne jellemző, akinek kezdeti aktivitása a darab folyamán mindaddig csökken, amíg végül szinte véletlenszerűen, vagy - ami ugyanaz - a külső szükségszerűségnek, a körülményeknek, a sorsnak engedve szúrja le a királyt. A szabadságát kivívni képtelen, egzisztencialista Hamlet szellemképe ismét kísért.
Noha az ítélet végrehajtásának körülményeit a "vádlott" teremti meg - mint láttuk, más nem is tehetné, csak az udvar központi alakja, a reprezentatív nyilvánosság centruma -, Hamlet mégis tudja, hogy elérkezett a pillanat.
A temetői jelenetben megsérti Laertes-t ("felejtém magamat" - ez egyúttal a verses beszéd egészére is vonatkozik), s ezzel ugyanolyan meggondolatlan tettet követ el, mint Claudius levelének meghamisításakor. A meggondolatlanság hol "egy öllel alább ásni" - vagyis Rosencrantz-ot és Guildensternt utolsó útjukra küldeni -, hol pedig az igazságszolgáltatásban segíti: "Mert tudni kell, hogy egy meggondolatlan / Tett néha jól segít, midőn derék / Tervünk hanyatlik…" Hamlet számára a sorsszerű elemek, ez esetben a meggondolatlanságok a terv, a sajátosan értelmezett bosszú-mű részévé válnak. Az igazi egérfogó időpontját - maga határozza meg: "Rövid időn megtudja Angliából, / Mi lett ez ügynek kimenetele". - "Rövid időn meg: de a köz enyim; / S az ember élte annyi, mint ez: »egy!«". Ez különös jelentőséget ad a párbaj előtti balsejtelemnek: "De sose láttál / olyat, míly nehéz itt a szívem tája…" Hamlet ismét előrelátónak bizonyul, a "baljóslat" beteljesül. Az eddigi jelek arra utalnak, hogy sejti, közeledik az igazság pillanata. A vers-próza váltakozás rendjéből következően pedig bizonyos, hogy tudja: erre az alkalomra készült idáig.
A végső jelenetben abbahagyja a szerepjátszást, őrültségét mint múltjának egy darabját említi: "Amit tevék, / Mi durván verte föl természeted, / Becsületed s botránkozásodat: / Kimondom itten: őrültség vala…"
Többé nem tetteti magát, Osrickkal bolondozik utoljára. A zárójelenetben végig versben beszél: tett idején nincs szükség tettetésre. A hamleti igazságszolgáltatás a reprezentatív nyilvánosság, az udvar előtt játszódik. Itt leplezi le a királyt - "Ó, szörnyü gazság! / Be kell az ajtót zárni. Árulás! / Ki kell nyomozni." Laertes vallomása szerint "a király az ok, / Mindenben a király." Meghozza az ítéletet - "No, méreg, hass tehát!... / …te gyilkos, vérparázna dán! / Ne, idd ki ezt is… / Kövesd anyámat" -, s itt hajtja végre bosszúját. Ahogyan Rosencrantz és Guildenstern ellen "saját fegyverüket" fordította visszájára, ezt cselekszi most is. A végrehajtás módja szimbolikus jelentésű: a bűnnel arányos a büntetés.
Hamlet még utolsó pillanataiban is bosszú-műve beteljesítésén munkálkodik - "Győzd meg felőlem és igaz ügyemről / A kétkedőket… / Szídd még e rossz világ kínos lehét, / Hogy elmondd esetem" -, utolsó szavaival is a nyilvánosság meggyőzésének fontosságát hangsúlyozza. Az udvar előtt is nyilvánvalóvá tette, hogy a király - Laertes-szel szólva - "méltán bűnhődik". Elégedetten hal meg tehát, hiszen sikeresen vitte véghez sajátosan értelmezett bosszúművét, halála az önmagát kiteljesítő életet zárja le.
A hű barát, Horatio, ekképpen foglalja össze az utolsó jelenetet: "Majd hallotok... / Ravasz, de kényszerült ölés felől; / És végre füstbement bal terveket, / A fűre hullva, mely koholta; mindezt / Híven elmondhatom". Horatio a "ravasz" szóval a hamleti tett megtervezettségére utal, míg a "kényszerült"-ség arra vonatkozik, hogy a király volt az, aki a bosszú körülményeit megteremtette. És ez csak így, ezzel a kérlelhetetlen szükségszerséggel történhetett.
Hamlet mindvégig az épp így elkövetett tettre készült. Sorsával - "a bosszúnak / Korlátja nincsen" ; "nyakát szelem / Oltár előtt is" - próbál szembeszállni a dráma első pillanatától az utolsóig. Mást nem tesz, mint korlátok közé szorítja önnön szenvedélyeit. A "törd magad, te agy" racionalitásával lesz úrrá "ég és pokol" ösztönzésén. Nem mondhatjuk el tehát Goethével, hogy "a hősnek semmi terve, de a darab nagyszerűen meg van tervezve… Nagy tett nehezedik egy tettre nem született lélekre…" Ellenkezőleg: Hamlet a börtön-Dániát megszabadította a zsarnoktól, így az erkölcsi világrend helyreállt. Célját elérte, élete árán is igazságot
szolgáltatott: "Négy százados / Emelje Hamletet, mint katonát, / A ravatalra: mert belőle, ha / Megéri, nagy király vált volna még".

 

JEGYZETEK

1/ A kettősség szempontjának következetes szem előtt tartása jelen esetben kizárólag a dráma cselekményének rekonstruálásában segít.

2/ Nem lehet pusztán tartalmilag különbséget tenni "bolond" (prózai) és "nem-bolond" (verses) beszédek között.

3/ A sors paradoxona elől akar a "próféta lelkű", az apja halálát a kezdetektől fogva - már a Szellem jelenése előtt is - különösnek tartó "ifjú" kitérni, visszautazni Wittenbergába, tanulmányai színhelyére.

4/ Shakespeare más műveiből is vehetünk példákat erre. A Julius Caesar Cascája olykor szintén prózára vált. Cassius kommentárja szerint: "E lomha képet öltözé magára; / E durvaság a mártás ép eszén, / Mely a gyomort készíti, hogy szavait / Jobb ízűen költhessük el". A Lear királyban Gloster a következőképpen reagál Edgar versre váltására: "De úgy tetszik nekem, / Hangod megváltozott, s jobban beszélsz / És jobbat, mint előbb. / …Mégis mintha jobb / Beszédű volnál most".

 

 

Weboldal készítés ingyen

Asztali nézet