Kiss Zoltán honlapja

...

 

Kiss Zoltán: Írástudók szóharcai : a Szabad Tanítás Magyar Országos Kongresszusa.  In Kerekes Imre (szerk.): Öttorony vonzásában : dolgozatok a Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteményének műhelyéből 1. (Csorba Győző Könyvtár kiadványai, 2.) Pécs : Csorba Győző Könyvtár, 2014. p. 76–88.

http://pecsiriport.hu/kultura/irodalom/4834-varosi-mesek-tudomanyos-igenyesseggel.html

1907. október 3-án a Nemzeti Kaszinó dísztermében volt a Szabad Tanítás Magyar Országos Kongresszusának megnyitó ülése

Pikler Gyula, a radikális szociológusok vezéralakja

Prohászka Ottokár, székesfehérvár püspöke

Válogatott irodalom a netről:

Káich Katalin: University Extension – Szabad Líceumok = Hungarológiai Közlemények, 1979. 41. sz. p. 5–105.

http://epa.oszk.hu/02400/02401/00013/pdf/EPA02401_Hungarologiai_kozlemenyek_1979_41.pdf

Káich Katalin: A magyarországi szabadoktatás 1907-i pécsi kongresszusa = Hungarológiai közlemények, 1976. 26–27. sz. p. 65–72.

http://epa.oszk.hu/02400/02401/00004/pdf/EPA02401_Hungarologiai_kozlemenyek_1976_26-27_065-074.pdf

Fehér Katalin: Az 1907. évi Szabadtanítási Kongresszus PÉCS

http://www.drfeherkatalin.hu/upld/AT9.pdf

Gaal Jenő: Élmények és tanulságok. Budapest : Magyar Történelmi Társulat, 1940.

http://mtdaportal.extra.hu/books/gaal_jeno_elmenyek_es_tanulsagok.pdf

Imre Sándor: A Szabad Tanítás Országos Magyar Kongresszusa = Erdélyi Múzeum, 1907. 5. sz. 273–285.

http://epa.oszk.hu/00900/00979/00177/pdf/1907_24_05_273-285.pdf

Az 1907. évi Országos Kiállítás és Vásár

http://old.lib.pte.hu/elektkonyvtar/efolyoiratok/PTEdigitalizalas/Ertesito/pdf/Ertesito2007_07.pdf

 Írástudók szóharcai

A Szabad Tanítás Magyar Országos Kongresszusa Pécsett

1907 – különleges év volt Európa majdani kulturális fővárosának életében. Országos kiállítás és vásár vonzotta a látogatókat Pécsre. „Az ország összes társadalmi és gazdasági szervei évi összejöveteleiket, országos jellegű ünnepségeiket a pécsi országos kiállítás alkalmából Pécsre tűzték ki.”[1] A május 15-től október 15-ig tartó esemény „látogatottsága jóval meghaladta még legvérmesebb reményeinket is” – írja Lenkei Lajos. „A milliomodik látogatónak a világkiállítások mintájára szép jutalom járt és azt becsületesen kapta kézhez a milliomodik látogató.”[2] Ebből a millióból majd’ ezren csak arra az ötnapos rendezvényre érkeztek, mely dolgozatunk tárgyát képezi. Hosszú előkészületek után 1907. október 2–6. között ült össze A Szabad Tanítás Magyar Országos Kongresszusa, a sok-sok kongresszus és közgyűlés egyikeként. A tanárok, erdészek, orvosok, nyomdatulajdonosok, muzeológusok, könyvtárosok, szabadgondolkodók, lapkiadók, zenészek, tűzoltók, üveg- és porcelánkereskedők, méhészek, tejtermelők, gazdák, rabsegélyező egyesületek tagjai, kertészek, vendéglősök, polgármesterek és borászok után a korabeli népművelők is összeültek tanácskozni. A hosszas és precíz előkészítő munka meghozta gyümölcsét, ma is idézhető, az iskolán kívüli oktatás teljes területét lefedő előadásokat hallgathatott a vendégsereg. Mégsem pusztán a pedagógiatörténet szempontjából van jelentősége a kongresszusnak, nemcsak az volt a fontos, hogy mit mondtak, hanem az is, hogy ki és hogyan adta elő mondandóját. A barát vs. ellenség dichotómia[3] legalább olyan izgalmas egy-egy előadás, még inkább hozzászólás vizsgálatakor, mint a konkrét mondanivaló. A pécsi kongresszust ugyanis egyik első harci terepének tekintette a szervezett munkásság az „ideológia frontján”.

            A kongresszus előkészületei (1906. május 21–1907. október 1.) jól dokumentáltak és könnyen követhetőek.[4] Mi csak azokat a mozzanatokat emeljük ki, amelyek előrevetítették a későbbi, szakmai mezben zajló csatározásokat. Döntő lépésnek bizonyult Pikler Gyula,[5] és rajta keresztül a Társadalomtudományi Társaság, valamint a munkásság szervezeteinek meghívása az előkészületi tárgyalásokra, melyeket addig a konzervatív tudósok folytattak egymás közt.[6] 1907. május 6-án[7] Beöthy Zsolt[8] már a kongresszus elleni támadásokról beszél, amelyeknek élét Pikler igyekszik tompítani: „A módok tekintetében lehet köztünk eltérés, a cél tekintetében azonban nem!”[9] Pikler valódi szándékairól egy Jászi-levél árulkodik: „Beöthyék meghívták a T[ársadalom]. T[udományi]. T[ársaság].-t az országos közművelődési kongresszusra, s Pikler ennek kapcsán nagy harci akciót tervez. Én is azt hiszem, hogy dominálhatnók a helyzetet egy modern radikális tanügyi programmal.”[10]

            A radikális szociológusok mellett a szervezett munkásság is „bejelentkezett” a kongresszusra. Erre egy katolikus gyűlés meglátogatása teremtett alkalmat. A kulturális antropológia viccesebb lapjaira kívánkozó történetet a Pécsi Napló örökítette meg: „Általános meglepetésre megjelent vagy 150 szociáldemokrata is. Amint Szieberth Nándor ügyvéd megnyitotta a nagygyűlést, az egyik demokrata felszólalására (2 elnököt és 2 jegyzőt kívánt választatni) oly éktelen lármát csaptak elvtársai, hogy a jelenvolt hölgyek ijedten ugráltak fel helyeikről és menekülni igyekeztek a fenyegetőnek ígérkező helyzetből. A vad lármában a rendező bizottság csak nagy nehezen tudta megértetni a zajongókkal, hogy miről is van szó, mire munkásénekek, abcugolás és fütyülés közben elhagyták a termet. Távozásuk után Haller István emelkedett szólásra. A lejátszódott és mindenképen elítélendő incidensre hivatkozva rámutatott arra, hogy mennyire szükséges a katholikusokra nézve a tömörülés, a bátor színvallás, mikor a jól szervezett ellenség még saját otthonukban is támadólag mer fellépni.”[11] Mindez kilenc nappal azután történt, hogy Zsolnay Miklós kijárta, hogy a kongresszust a pécsi kiállítás keretei között tartsák meg.[12]

            Van jele annak is, hogy a katolikusok is felkészültek a kongresszusra: „Katholikus részről a tizenkettedik órában, akkor is az utolsó percekben mutatkozott az érdeklődés. Prohászka Ottokár vetette föl az eszmét augusztus végén a pécsi katholikus nagygyűlésen: Azé a tér, aki elfoglalja.”[13] Prohászka szavait a Pécsi Közlöny ekképpen adja vissza: „Ebbe a munkába [t. i.: népművelésbe] nekünk katholikusoknak bele kell menni, ha szabadkőművesek tartják is a kormány rudat, ha sokan leszünk ott, mi adunk akkor irányt. […] Ha nép fölvilágosításról van szó akkor a szabadtanítás fórumában mindenek előtt részt kérünk a kereszténységnek.”[14]

            Négy értelmiségi csoport[15] harcolt tehát egymással a diszkurzív tér uralásáért: a konzervatívok, a katolikusok (keresztényszocialisták), a radikális szociológusok és a munkásság szószólói.[16] Az első kettő és az utóbbi kettő természetes szövetségesek voltak. Mind a négy csoportot színezte a szabadkőművességgel való kapcsolatuk. A kongresszus eszméjét először megfogalmazó Pályi Sándor 1892 óta a Könyves Kálmán páholy tagja[17] volt, míg Jászi Oszkár 1906 óta a Demokrácia páholyé.[18] Pályi Sándor a Szabad Lyceum és az Erzsébet Népakadémia, míg Jászi a Társadalomtudományok Szabad Iskolájának az alapítója volt. A Pályi-féle, konzervatív jellegű intézményeket gyanakvással fogadta a szociáldemokrata befolyásnak kitett munkásság,[19] a Népszava cikkei „ráérő polgárnők”[20] unaloműző időtöltéséről beszélnek velük kapcsolatban; míg Jásziék deklarált célja a „szervezett munkásságot a felsőbb tanulmányokra előkészíteni”,[21] és ehhez nemcsak szabadkőműves,[22] de szakszervezeti[23] forrásokat is meg tudtak szerezni.

            A kongresszus névadásának körülményei jól jelzik a szembenálló felek politikai irányultságát. Az addig Országos Népművelési Kongresszusként, illetve Magyar Népművelők Első Országos Kongresszusaként emlegetett rendezvény nevének megváltoztatására, kifejezőbbé tételére az 1907. február 17-i előkészítő ülésen Beöthy Zsolt elnök szólította fel az egybegyűlteket. Pikler Gyula a szabad, míg Beöthy a magyar jelző címbe való fölvételét javasolja. Így lett a hivatalos név: A Szabad Tanítás Magyar Országos Kongresszusa.[24] A címben még finoman egymáshoz simul a „szabad gondolat” és a „magyar gondolat”,[25] de feszültségük tapintható a kongresszusi vitákban.

            Az első impulzusok a sajtóból érték a résztvevőket. A konzervatív tábor szemléletét tükrözi a Budapesti Hírlap állásfoglalása: „A szabad tanítás semmiféle párté. [...] A tudomány nem ismer dogmákat és nem szociálisztikus, nem katolikus, nem szabadkőműves.” A világnézeti harcok viharaitól védett szigetként próbál a kongresszusra tekinteni. „Ez a sziget az emberi tudomány. Hogy mind megtaláljuk a hozzá vezető utat, e végett van ez a kongresszus.”[26] Az általános választójogért folytatott küzdelemmel elfoglalt szociáldemokraták olyan fórumként akarják használni a pécsi kongresszust, melyen – végre – Magyarország munkásnépe felemelheti a szavát egy tisztább népies kultúráért. „Amit a magyar politika analfabétái még nem láttak át, azt a hivatalos magyar tudomány legelső képviselői ím észrevették. S így történt meg, hogy Magyarország munkásnépe előbb emelheti fel szavát az ország tudósainak, semmint politikusainak tanácsában. S bár nincs okunk ezt a tudományt szerfelett sokra becsülni: az mégis kétségtelen, hogy a pécsi kongresszusban képviselt szellemi erők sokszorosan túl fogják haladni azokat, amelyek a dunaparti palotában vannak egybegyűjtve. A népies politikai parlamentet még késlelteti a feudális reakció. A népies kulturparlament néhány nap múlva összeül Pécsett.”[27]

            Október 2-án este megérkeztek a kongresszus résztvevői Pécsre. Pikler Gyulát és a Társadalomtudományi Társaság többi tagját, valamint a velük érkező szocialistákat a pécsi szervezett munkásság csoportja fogadta, és lampionos felvonulást szervezett nekik. Pikler rövid beszédben köszönte meg lelkesedésüket, és ígéretet tett, hogy a munkások nem fognak bennük csalódni. A 20. század végének politikai számháborúit idézik az esti fogadtatásról szóló lapbeszámolók. A Népszava „több mint 10.000 főre menő közönség” diadalmenetéről tudósít,[28] amit a Munkás című pécsi megjelenésű lap 12–16 ezerre „konkretizál”.[29] A Pécsi Napló csak 2 ezer szervezett munkást említ, de impozánsnak tartja a demonstrációt.[30] A Pécsi Közlöny pedig már a szociáldemokratáktól egyoldalúan tájékoztatott sajtó hazugságairól beszél.[31] A Budapesti Hírlap mindössze 500-ra becsüli a Piklerék mellett tüntetők számát.[32]

            Az előcsatározásoknak ezzel a végére is értünk, másnap már meg is nyitotta kapuit a konferencia.

            A kongresszus (1907. október 2–1907. október 6.) eseményeinek egyszerű elismétlése[33] helyett egy gyümölcsözőnek bizonyuló szempont bevezetését javaslom. Az e dolgozatban tárgyalt mellett három másik konferencia is kiadta naplóját,[34] közülük én a borászokéval vetettem egybe a szabad tanítási kongresszus jegyzőkönyvét. A két konferenciát egymáshoz időben is nagyon közel tartották meg, csakhogy a borászoké megmaradt a szakma keretei között, amit a politika legfeljebb színezett, a szabad tanítási viszont erősen átpolitizálódott, és a népművelés csak alkalmat teremtett az álláspontok különbözőségének deklarálásához. Már a szakminisztériumhoz való viszony is igazolja, hogy beszédes referenciát választottunk. A borászok megszavazták díszelnöküknek a kongresszusukat üdvözlő földművelésügyi minisztert, tisztelettel és lelkesedéssel hallgatták annak megbízottját, Dobokay Lajos miniszteri tanácsost: „Mindnyájan méltóztatnak tudni azt, hogy Darányi Ignácz földmívelésügyi miniszter Úr Őnagyméltósága a magyar gazdával együtt érez s hogy kezét a gazda ütőerén tartja, megérzi annak érverését és kormányzatát úgy rendezi be, amint a társadalom szükségletei azt megkívánják, és igyekszik kifejezésre juttatni a gazdák óhajait.”[35] Mi történt ezzel szemben a mi kongresszusunkon? „A meggyőződések tiszteletben tartása volt a kongresszus rendezőinek jelszava. Ezzel a liberálizmussal éltek egyebek között a szociálisták is, megjelentek a kongresszuson, a hol egyik elvtársukat vendégszeretettel társelnökké is megválasztották – s a liberálizmussal nyomban vissza is éltek, mert az üléstermet megszállva, kijelentették, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszternek, Apponyi Albert grófnak a küldöttjét nem engedik szóhoz jutni.”[36] A hetente megjelenő helyi munkáslap egyenesen Apponyi kudarcáról számol be, alig tudván titkolni az efölött érzett kárörömét.[37] „Ilyen auspiciumok [előjelek] alatt indult meg a gyűlés a nagy számban felvonult szociáldemokraták, klerikálisok és radikálisok feszült, izgatott érdeklődése között, a két tábornak, a haladás táborának és a sötétség védelmezőinek bemutatkozása.”[38] Apponyi „kiűzetését” Pécsről sikerként könyvelik el a munkáslapok, aminek az árát a konzervatív oldal fizette meg: több előadó lemondta a kongresszuson való részvételét, de talán ennél is nagyobb ár volt, hogy A Szabad Tanítás Magyar Országos Kongresszusa nem hozott határozatokat. És itt megint érdemes a referenciának választott borászati konferencia felé fordulni, melynek munkája nyugodt mederben folyt. A borászok teljes szakmai súlyukkal apellálhattak minisztériumukhoz határozataikkal az őket leginkább érintő kérdésekben.[39] Hozzászólásaikat tárgyszerűség jellemezte, még akkor is, amikor érdekütközések bonyolították vitáikat. Teljesen más képet mutat a mi kongresszusunk. Már a megnyitó ülésen, október 3-án, a Nemzeti Kaszinó dísztermében 850 kongresszusi tag elé került Gaal Jenő ügyrendi javaslata, mely szembefordul a szervezéskor hozott, az ülések rendjével kapcsolatos határozattal. Az eredeti terv szerint a szakosztályokban megszavazott határozatokat csak „bejelentik az együttes ülésen, mely azokat tudomásul veszi, de nem tárgyalja.”[40] Ezt az egyszerű szabályt egy nyakatekert érveléssel sikerült megtorpedóznia a Magyar Társadalomtudományi Egyesület elnökének.[41] Emlékirataiból derül ki, mennyire egyoldalúan érzékelte a kongresszusi légkört, az erőviszonyokat: „Már a megérkezés napjának estéjén kitűnt a furcsa "szakgyűlés" valódi jellege. Mert az voltakép szociáldemokrata demonstrációnál és agitációnál nem volt egyéb.”[42]

            A szocialisták terrorisztikusként jellemzett fellépésének oka politikai frusztráltságukban keresendő: mivel ez idő tájt a Parlamentben nem volt képviseletük, kongresszusunkat változtatták kis parlamentté, a valódi legagresszívebb hagyományait idézve. És ez az a pont, ahol a leglátványosabb az eltérés a borászok kongresszusától. Ott a szőlőtermesztéstől és a borkészítéstől nemigen tértek el a hozzászólások, itt viszont a téma sokszor csak ürügyül szolgált politikai állásfoglalások megtételére. Ezért hangsúlyozta már az első vitanapon Hegedűs István, hogy közös alapot kellene találni, „mely nélkül a szabad tanítás egységes szervezete lehetetlen.”[43] A közös alapot azonban nem lehetett megtalálni, mert mindenki mást értett már a nemzet fogalmán is. A konzervatívok a lassú, szerves fejlődést, a nemzetiségek feletti kulturális uralmat, a keresztény szeretetet és a hazafiságot kultiválták mint nemzeti értékeket; míg a radikálisok a marxista alaptéziseket hangoztatták a termelőerők fejlődéséről, a gazdasági viszonyok mindenhatóságáról.

            A kongresszusi tagok a hangzavarból néha sértéseket[44] véltek hallani, és minden beszédben a provokálás[45] szándékát érezték a másik tábor felől. Az ellentáborból elhangzó hozzászólás esetén az egyet nem értés rögtön tiltakozássá erősödött. Ember Károly budapesti tanítónőképző-intézeti igazgató szenvedélyes gyűlöletre, ellenszenvre panaszkodik, amivel a szociáldemokraták viseltetnek a keresztény nemzeti nevelés eszméje ellen.[46] A kongresszuson résztvevő értelmiségiek sokszor reflektálnak önmagukra háborús metaforákkal. Harkányi Endre a jövő harcosaiként emlegeti magukat, akik bizalmatlanok a hagyományokkal szemben.[47] Szemenyei Kornél így összegzi az október 5-i együttes ülést: „A mai egész délelőtt a nemzeti és a nemzetközi világfölfogás közötti harccal telt el.”[48] Jócsák Kálmán szerint Gaal Jenő A szabad tanítás tárgyai, eszközei és módszere című előadásában „ütni akart egyet a nemzetköziségen.”[49] Ugyanő egyenesen ellenséges feleknek nevezi a vitapartnereket.[50]

            És valóban, mint csaknem valamennyi értelmiségi diskurzusban, a harc tétje itt is a hagyomány feletti uralom volt. A szocialisták végletekben gondolkodtak, de ha már a múltat végképp eltörölni Pécsett nem is tudták,[51] akkor számukra inkább Dózsa, mint Pázmány, inkább a tömegek, mint az egyén[52] a fontosak; és ultima rációként: minden szellemi virágzásnak materiális, gazdasági gyökere van észjárásukban. A kongresszus egyik tudós előadója így ironizál erről a kongresszus hatása alatt írt tanulmányában: „A történelmi materialismus – legalább a mi e tan első elemeit illeti – a múlt század 40-es évei óta létezik; külföldön – első sorban Németországra gondolok – a fölbomlás jeleit tünteti már föl: mindennek daczára itt Magyarországban alig hallottunk még valamit róla. Azaz, bocsánat, csak a "bourgeois-tudomány" nem hallott róla (olyan is van!); mert a mi socialis demokratismusunknak is hivatalos elmélete, ott a belőle vett egynehány műszóval és elnyűtt fordulattal minden elvtárs tud élni (l. a pécsi congressust!), ott most teljes virágában van.”[53]

            A kongresszusi szóharcosokat elragadta a politikai hevület, ezért szinte általánosan érvényesek Doktor Sándor szavai: „akik itt a szabad tanításról tanácskoznak [...] az önfegyelmezésnek nagyon kevés jelét adták eddig.”[54] Rendkívüli esetekben vagy a levezető elnök vonta meg az előadótól a szót politizálás címén,[55] vagy pedig oly viharos ellentmondást keltett egy-egy hozzászólás, hogy a felszólaló jobbnak látta elállni a szótól.[56] Volt, aki a politizálástól igyekezett óvni a kongresszust,[57] de volt, aki tisztító erejűnek vélte a csatározásokat.[58]

            Az egymásnak feszülő véleményáramok erősségét persze sokan szerették volna megmérni. A baloldali recepció túlzásairól esik még szó, most keresztényszocialista szemszögből, Komócsy Istvánéból pillantsunk bele egy vitába: „míg a velem ellentétes fölfogásnak szószólói egyfolytában zavartalanul beszélhettek, addig azóta, hogy ismétlésekbe és féligazságokba keveredő felszólalásaiknak rendjébe Giesswein kanonok úr az ellenvélemény higgadt szavával beleszólt – a tárgyalás alig folytatható.”[59] Persze nem hagyja abba hozzászólását, s olyat is mond, amit a jövő harcosaitól hiába várnánk: a másik oldal álláspontjának mérlegelő figyelembevételét. „Hangoztatom és kiemelem: a történelmi materializmust mint módszert a történelmi igazság kutatásában elfogadom. De nem mint kizárólagos módszert.”[60] Talán erre a szövegre is tekintettel szólal föl Vass József a záró ülésen: „E Kongresszuson a keresztény világnézet védői defenzívára [védekezésre] szorítkoznak, a szocialisták pedig invektívákkal [támadásokkal] élnek. Sem számuknak, sem elveiknek meg nem felelő prepotenciát [bántó magabiztosságot, hatalmi túlsúlyt] akarnak gyakorolni.”[61]

            A keresztényszocialisták a tudás közvetítésének politikai semlegességét igyekeznek bizonygatni,[62] amiben persze talán ők maguk sem hisznek, de a bántó szélsőségektől igyekeznek megóvni a pedagógia birodalmát. Ennek érdekében képesek engedményeket is tenni, mint föntebb Komócsy István a történelmi materializmusnak, úgy a keresztényszocialisták kongresszusi vezéregyénisége, Prohászka Ottokár az értékek terén: „Teremtsenek eszményeket maguknak; újakat, melyek jobbak is legyenek, úgy sem találnak, de ne romboljanak létezőt, a még nem létező kedveért, ami lényegében úgy sem lehet ellensége a mi eszményeinknek.”[63]

            Komócsy István, a két világháború között a pécsi keresztényszocialisták vezéralakja a kongresszuson csak egyszer szólalt meg,[64] de annak legalább akkora súlya volt, mint amennyire a kongresszusi naplóról írt recenziója használható az utókor számára. Ebben kishitűnek értékeli a saját táborát, amely szerinte valóságos túlsúlyban volt a szociáldemokratákkal és a radikális szociológusokkal szemben. Ő veti fel és feszegeti azokat az ismeretelméleti és forráskritikai kérdéseket is, amelyek egy jól dokumentáltnak tűnő történelmi esemény, és az – általa is – megélt történelmi valóság közötti távolságból fakadnak. (Csak zárójelben említjük meg, hogy a kongresszusi napló természetesen nem tudja visszaadni az ülések eleven hangulatát, bizonyos hozzászólások olyan előadásrészleteket idéznek, amelyek csak élőszóban hangozhattak el, valamint az újságcikkekből is sejthetjük, hogy a Napló rengeteg apró érdekességet nem őrizhetett meg.)[65]

            Többen fejezték ki kételyüket a kongresszus eredményességével kapcsolatban.[66] Ez ellen lelkes lokálpatriótaként tiltakozik a Pécsi Napló: „Ezt szó nélkül nem lehet hagyni, különösen nekünk pécsieknek nem, kik tanúi voltunk a kongresszus lefolyásának. Mi igenis tervszerűséget láttunk a kongresszus szervezetében, amely szervezet ellen, véleményünk szerint, alapos kifogást emelni nem lehet, hiszen ügyrendje olyan volt, a milyen kongresszusoknál egyáltalában szokásban van.”[67]

            E dolgozat szerzője leginkább Gergely György hozzászólásával tud egyetérteni: „Világnézetek csatája folyik itt olyan hevességgel, hogy az embernek azt kell hinnie – íme: itt rögtön el akarják dönteni ez óriási problémákat. Vihar ez – egy kanál vízben.”[68]

            A kongresszus utóélete (1907. október 7-től napjainkig) sem minden tanulságtól mentes. Mindmáig csak a baloldali recepció szemüvegén keresztül tudunk visszanézni a múltba, és ez a szemüveg erősen torzít. Felnagyítja a radikális szociológus és a szociáldemokrata hozzászólások jelentőségét, ugyanakkor lekicsinyli a konzervatívokét és a katolikusokét.[69] Ady Endrének a Budapesti Naplóba írt beszámolója^[70] nyitja ezt a sort, őt követi a Jászi Oszkáré,[71] és ez a kirekesztő, a másik felett totális győzelmet akaró szemlélet tükröződik Rónai Zoltán[72] összefoglalójában is. Győzelem vs. vereség: ebben gondolkodnak a munkáslapok is. Egyikük szerint Pécs város közgyűlése azért nem szavazott meg ezer korona segélyt a kongresszusnak, „mert a klerikálisok a kongresszuson alapos vereséget szenvedtek a szociáldemokratáktól és a szabadtanítás igaz híveitől. Pécs város képviselőtestülete pedig nagyon klerikális színű.”[73] A létező szocializmus időszakában pedig már annyira kizárólagossá vált ez a megközelítés, hogy lexikoncikkbe is vésték: a „jobboldali és baloldali szabadoktatás erőinek nagyszabású, országos vihart kavaró összecsapására került sor a jobboldal által kezdeményezett 1907-es pécsi Szabadtanítás Magyar Országos Kongresszusán, ahol a baloldali szabadoktatási mozgalom fényes győzelmet aratott.”[74] Ebben a dolgozatban mi semmiképp nem hirdetnénk győztest, mivel mindegyik tábor megmaradt a maga igazságai mellett, határozatok híján pedig mércéje sincs az ítélkezésnek.

            Eredményhirdetés helyett érdemes viszont néhány véletlenszerűen választott résztvevő sorsára[75] egy-egy pillantást vetni a kongresszus fényében. Itt van mindjárt a későbbi közoktatásügyi népbiztos, Kunfi Zsigmond, aki pécsi szereplésének is[76] köszönhetően elvesztette temesvári főreáliskolai tanári állását.[77] Az ő első hozzászólása – mondhatni csöpp túlzással – adja meg a konferencia alaphangját. A Pázmány Péterekkel és Zrínyiekkel szemben a Dózsa Györgyök és Martinovicsok hagyományát hangsúlyozta.[78] Útja „Pécsről” a Népszava szerkesztőségébe vezetett.

            A Magyar Társadalomtudományi Egyesület vezetője, Gaal Jenő egy „lépcsőházi gondolatokat” is tartalmazó kiadvánnyal igyekezett ellensúlyozni a turbulens, felforgató elemek kongresszusi zajongását, melyben „mély sajnálattal állapítja meg, hogy a nem célszerűen szervezett pécsi szabadtanítási kongresszuson a szélsőségek elkeseredett politikai harcai között az objektív tudomány érvényesülni nem tudott, és a kongresszus ezért meddő maradt.”[79]

            A majdani Károlyi-kormány minisztere, Jászi Oszkár egyetértően, és nem kis kárörömmel idézi a pécsi kongresszusról szóló cikkében a Budapesti Hírlapot: „A magyar tudósok átlaga nincs elvi harcokra nevelve. Az ő terük a kulissza mögött való harcok mezeje. Nyílt küzdelem helyett intrika. Nem tudnak megállani egyenes és nyílt hadsorokban, mert csak arra vannak begyakorolva, hogy apró érdekcsoportokba összeverődve, kicsinyes célokért lesipuskás módra guerillaharcot viseljenek. Ha aztán egy erősebb áramlat jő, nem mernek szembeszállani, hanem igyekeznek vele megalkudni, még egy kis köpenyegforgatástól sem riadva vissza.”[80] Ugyanő súlyos szemrehányással illette Somló Bódogot,[81] amiért az inkább a tudományos munkát választva távolmaradt a pécsi szócsatáktól.[82]

            Prohászka Ottokár, Székesfehérvár püspöke így ír naplójába 1919. november 13-án: „Volt ott szó mindenről; az öreg Beöthy Zsolt, a fogatlan oroszlán nagyképűsködve ott járt s azt gondolta, hogy ha a nemzeti irodalomról nekiereszti dikcióját, mindent elsöpör. De hát bizony ott csakis a keresztényszocialista irányzat tartotta a lelket s a gátat a zsidó szociáldemokrata s intellektuel özönvíz ellen. Ezek budapesti kultúrfölénnyel szóltak le s néztek le mindent, eszméik újak, nyugatosak, arrogánsok; kipécézik a nemzeti gyöngeséget s ezen a szemétdombon ültetik el a sok tökmagot, s az aztán serken s terpeszkedik s harsog bele a kultúrátlan falusiasságba, s kritizálnak, lecsúfolnak; nem imponál nekik semmi; ők a világ világossága. No ebben a vadállatok ketrecében látni azt a Beöthyt s a többi nagyot szánalmas jelenet volt. Izzadtunk ott, vagdalóztunk!”[83] Beöthyről írt sorai igazolják, hogy érdemes a konzervatív oldalon belül külön emlegetni a katolikus, keresztényszocialista irányzatot.

            Vass József, későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter harcos hozzászólásairól emlékezik meg életrajzi monográfusa: „nemcsak a népgyűlési dobogón, hanem tudományosabb körben, magas színvonalú más közönség előtt is szembeszállott az úgynevezett – szabadgondolkozókkal.”[84]

            Utolsóként a Pikler Gyula elleni egyetemi támadásokat említjük, mint amelyek közvetlenül vezettek a Galilei Kör megalakulásához,[85] és minket is elvezetnek a kongresszus parlamenti utóéletéhez.[86] Már idézett levelében azt írja Jászi: „A pécsi dolgok roppant hullámokat vetettek. Ez volt eddig a legkomolyabb sikerünk, úgy, miként egy éve előreláttam. A klerikálisok úgy látszik ez alkalomból P. ellen hajszát rendeznek és szerdán interpelláció lesz a Házban.”[87] Az interpelláció valóban elhangzott,[88] ha egy hét csúszással is, Markos Gyula beszélt Pikler tanításainak[89] szelleméről, amellyel „tanítványait megmaszlagolja”, és természetesen nem felejtette el megemlíteni Pikler Apponyi Albert elleni fellépését a pécsi kongresszus nyitányán. Különösebb következménye nem lett az ügynek, Pikler maradhatott az egyetemen, csak dékánná választását akadályozták meg a későbbiekben.[90]

            1920. április 29-én Schandl Károly nosztalgiázik a nőkérdés kapcsán a Parlamentben: „Én a feminizmusnak sohasem voltam barátja. Első nyilvános szereplésem is úgy hozott véletlenül össze a feministákkal, nevezetesen Glücklich Vilmával, hogy kénytelen voltam vele a pécsi szabadtanítási kongresszuson összeütközni.” 1920. május 26-án ugyancsak Schandl árul el érdekességeket, hogyan készültek a pécsi kongresszusra a „Széchenyi Szövetség” képviseletében a budapesti városháza tanácstermében, Bárczy István polgármester elnökletével. 1920. szeptember 3-án Bernolák Nándor egyenesen a forradalom szellemi előkészítőiként tekint vissza pécsi ellenfeleire: „Közvetlenül tapasztaltam 1907-ben a pécsi szabadtanítási kongresszuson, ahol már valósággal megszervezetten állt a későbbi kommunista vezérkar, amellyel szemben Prohászka püspök úron kívül néhány fiatalember állott csak a maga kis erejével.” E fiatalemberek közül Patacsi Dénes 1921. június 15-i felszólalásában pozícionálja magát a Prohászka körüli csoport tagjaként. Prohászka pécsi szereplése még 1922. december 21-én kerül elő a Házban.[91]

            A parlamenti viták, az országos utózöngék után a helyi jelentőségűeket sorolnám a dolgozat lezárásaként. A városi közgyűlés fricskájáról már esett szó, ezt egy másik gesztussal egészítette ki Nendtvich Andor polgármester: a „szociál-párt agressiv föllépését” ellensúlyozandó, a törvényhatósági bizottság tiltakozik a „hazafisággal össze nem egyeztethető tendenciák” ellen, egyúttal Apponyi Albertet, „városunk szeretett díszpolgárát, nagy koncepciójú hazafias politikájáért őszinte bizalommal s változhatatlan ragaszkodással üdvözli”.[92]

            Egy pécsi egyesület is kongresszusunknak köszönheti létrejöttét.[93] A Nemzeti Szabadtanítás Pécsi Egyesülete[94] az Isten és a haza szent fogalmának megvédésére[95] alakult. Rövid és kevéssé dokumentált életet élhetett, kimúlásának időpontja a múlt ködébe vész.

            Csupán érdekességként említjük, különösebb jelentőséget nem tulajdonítva a dolognak, hogy nemcsak a szabadkőművességből vezettek utak a pécsi szabadtanítási kongresszus felé, de a kongresszusból is nyílhattak utak a szabadkőművesség irányába. 1914 februárjában egy gunyoros újságcikk tudósít az Irányi Dániel páholy ünnepélyes felavatásáról.[96] Mindössze 10–12 pécsi szabadkőművest, ám közülük hatot név szerint említ a cikk. Kelemen Mózes, Doktor Sándor, Fürst Gyula és Szilárd Ármin megtalálható a kongresszusi rendes tagok betűrendes névsorában is.[97]

            90 évvel[98] kongresszusunk után, annak emlékére Tanuló Társadalom címmel konferenciát rendeztek Pécsett.[99] A századvégi értelmiségiek kicsit úgy viselkedtek, mint Ortega y Gasset antik embere: „mielőtt tesz valamit, egy lépést hátralép, mint a torero, mikor a halálos döfésre készül. Példaképet keres magának a múltban, hogy azután abba, mint egy búvárharangba belebújhasson, és így, védve és álcázva, vesse magát a jelenvaló problémába.” A századvég szürke világképét jellemző élethosszig tanulás semmitmondó jelszavába olvadtak bele a mintául választott 1907-es kongresszus szóharcos írástudóinak élénk vitái.