Legendák születése. Ormos Mária: "Soha, amíg élek!" Az utolsó koronás Habsburg puccskísérletei 1921-ben
A modern történetírás nagyüzemi legendagyártásnak is tekinthető a technikai sokszorosíthatóság korában. A múltbeli eseményekről szóló beszámolók legfeljebb az "így is megtörténhetett" igazságértékével rendelkeznek. A tudományos történetírás játékszabályai pontosan arra lennének, hogy segítségükkel felismerhessük: egy adott beszámoló forgatókönyve szerint semmiképpen sem történhettek meg az események.
Népszerűsítőnek szánt, de inkább csak a szaktörténészeket foglalkoztató munkájában éppen a legfőbb szabályt sérti meg a "Soha, amíg élek!" szerzője: elfogultan közeledik tárgyához. A történelem aktorainak nem a megértésére törekszik, hanem a megítélésüket tartja szem előtt, s az eleve adott elmarasztaló ítélethez keresi a bizonyítékokat. IV. Károly kétszeri visszatérési kísérlete így fajul meztelen érdekek által vezérelt csoportok hatalmi marakodásává, s ezáltal magasztosul a történet egyedüli pozitív hősévé "az ország lakosságának sok milliója" (157. old.). [1]
1. Kritikánk elsősorban nem a "marxista lányregények szüzséjének" a felelevenítését kéri számon a szerzőtől. Vitánk nem szerzőnk marxizmusával, hanem előítéleteiből, prekoncepciójából származó felületes megközelítésével van.
Horthy "hálátlan és kínos szerepet játszik", sokszor hazudik, "szószegő", valamint hatalomra éhező, ami régiónkban tudvalevőleg negatív tulajdonság. (27-28. old., 60-61. old., 113. old., 153. old.) IV. Károly "befolyásolható", "habozó", csak "állítólag" jóérzésű, akinek a nézetei anakronisztikusak, hiszen politikai gondolkodásának a "gyökerei a középkorba nyúlnak vissza". (14. old., 118. old., 133. old.) Képtelenség azonosulni ezekkel a reálpolitikailag is akceptálható motívumaiktól megfosztott "érdek-emberekkel", hiányzik ugyanis a műből a népszerűsítő történész-beszédmód legfontosabb eleme, az azonosuláshoz elengedhetetlen személyesség.
Hiába az alcím sugallata: az 1921-ben történtek monografikus igényű feldolgozására ne számítson az olvasó. A "Soha, amíg élek!" legfeljebb kiegészítője azon tanulmányoknak, amelyek elsősorban angol-magyar relációban tárgyalják IV. Károly visszatérési kísérleteit. [2]
2. Ld.: például a szerző által gyakran idézett művet: Karsai Elek: Számjeltávirat valamennyi királyi követségnek. Budapest, 1969. 118-266. old.
A francia és az olasz követi jelentések kimerítő bemutatása azonban nem feledtetheti azt a tényt, hogy Ormos Mária a magyarul elérhető irodalmat rendkívül hézagosan ismerteti, szinte alig veszi figyelembe. Az egyoldalú forráshasználat nem is lenne súlyos hiba, ha - mint teszi ezt a szerző által meg sem említett munkájában Ádám Magda [3]
3. A hivatkozás elmulasztása érthetetlen. Ádám Magda ugyanazon "újabban feltárt dokumentumok segítségével" (6. old) hozta létre művét, csakúgy, mint Ormos Mária! A mindkét szerző által használt "újabban feltárt" forráscsoport: Archives diplomatique (Paris), Europe, Hongrie. (Ádám Magda: A két királypuccs és a Kisantant. = Történelmi Szemle, 1982. (!) 4. szám 665-713. old.) Elődeivel általában is kissé igazságtalanul bánik a szerző. (6. old.) Az ő írása is a "nagydiplomácia sűrűjében szemléli" az eseményeket - amikor ettől eltekint: hibákat követ el - ; s az eddigi írások sem egy "operettháború légkörébe ágyazva" tárgyalták az 1921-ben történteket. Az "operettháború" kifejezés mellesleg egyszer fordul elő az irodalomban, "atyja" Berend T. Iván vagy Ránki György. [Magyarország története. (főszerk.: Molnár Erik) Budapest, 1964. II. kötet. 378. old.] A műfajnál maradva: van, aki "operettbe illőnek" véli a legitimisták "puccstervezgetéseit" (Karsai Elek: id. mű 127. old.), Ormos Mária hasonló kontextusban szívesebben alkalmazza a "kabaré" (105. old.) műfajmegjelölést. Az "operettháborús" Budaörs-képtől való túlságos eltérést szerzőnk csak kihívóan deklarálja, de szerencsére nem növeszti a budaörsi "csetepatét" (Karsai Elek: id. mű 249. old.) - ennél a szóhasználatnál megmaradhatunk - IV. Károly Waterloo-jává.
- csak külpolitikai összefüggésekre koncentrálna, csak a "nagydiplomácia sűrűje" érdekelné. Ormos Máriának azonban nagyratörőbb céljai voltak: az eddigieknél megbízhatóbb, sajátos felfogásban megírt, teljes történetet akart az olvasók elé tárni. (6. old.)
Három prekoncepcionális tévedést, a szerző gondolatmenetének három pillérét vizsgáljuk a továbbiakban. Az első szerint nagyrészt a belpolitikai erőviszonyokon múlt a visszatérési kísérletek sikertelensége, a belpolitikai összefüggések a külpolitikaiak fölé rendelhetőek. A második a belpolitikai helyzet megítélésére vonatkozik. Ormos Mária történetében "a" szabadkirályválasztók döntő fölényben vannak a parlamentben, s egy elenyésző legitimista csoportot kivéve mindannyian kérlelhetetlen ellenségei a Habsburgoknak. A harmadikkal egy idestova harminc éves hagyományhoz csatlakozott a szerző. E "nemes" tradíció követői a "Horthyról vagy rosszat, vagy semmit" elv alapján írnak. Mivel 1921-ben Horthy felelős, az ország érdekeit szolgáló politikát követett, Nemes Dezső [4]
4. Nemes Dezső a legitimista szemléletű szerzők elfogultságait követi ezzel a maga "marxista" módján. El is keresztelhetjük "legitimarxistának" ezt a hagyományt. (Nemes Dezső: Az ellenforradalom története Magyarországon 1919-1921. Budapest, 1962. 444-448. old.) Szerzőnk - ígérete ellenére (6. old.) - nemhogy meghaladja, inkább kiteljesíti ezt a tradíciót.
óta ezt a képet azzal árnyékolják be, hogy hatalomvágyónak, IV. Károly árulójának tüntetik fel.
Kezdjük ez utóbbival, amelynek "alapja" és egyedüli "bizonyítéka" Horthy 1921. március végi lemondó távirata, amelyet Beniczky Ödön olvasott fel 1921. november 18-án a parlament mentelmi bizottságának ülésén. Ezzel máig (Ormos Máriáig) hatóan sikerült megfestenie a magát "átmenteni" akaró, a Habsburg-restauráció esetére vezető pozíciót követelő, hataloméhségét a kisantant fenyegetéssel csak elleplezni szándékozó Horthy képét. A sürgöny eredetileg angolul íródott, s Teleki küldte Szombathelyről Budapestre Horthynak. A Beniczky-féle "fordítást" általában Kozma Miklós irataiból idézik [5]:
5. Ld.: Országos Levéltár, Kozma iratok. Adatgyűjtemény 1920-1922. 124. old. Megjegyezzük: Ormos Mária a magyar levéltári anyagokra csak szekunder irodalomból hivatkozik.
"Kormányzó úrnak! Rövid beszélgetésben, melyet még folytatok, őfelsége köszönetét fejezi ki az Ön alattvalói hűsége felett. Az Ön lemondása esetén ő nem Önt és nem Józsefet, hanem Lukachichot óhajtja főparancsnoknak." Beniczky a következőket fűzte ehhez: "De bármit tettem volna is, közel sem értem volna ahhoz, amit a kormányzó úr őfőméltósága tett húsvétkor, amikor a király szombathelyi tartózkodásának második napján neki a hatalmat önként felajánlotta." Ebből a szövegből nem derül ki pontosan, hogy mikor mondott le Horthy. Történészeink, köztük Ormos Mária sem törekednek pontosságra, mivel kizárólag arra használják e dokumentumot - Beniczkyhez hasonlóan! -, hogy Horthyt lejárassák, hatalmi törekvéseit bizonyítsák. A néhány nap alatt lejátszódó események során nem teljesen érdektelen, hogy ez a "lemondás" március 27-én, 28-án avagy 29-én történt-e. A szakirodalomban mindegyikre van - sajnos - precedens. [6]
6. Március 27.: Nemes Dezső: id. mű 444. old., Hegedüs Sándor: Az utolsó trónfosztás. Budapest, 1970. 143. old.
Március 28.: Zsiga Tibor: Az első királypuccs és Vas megye 1921. = Vasi Szemle, 1979. 2. szám 278. old., Zsiga Tibor: Horthy ellen, a királyért. Budapest, 1989. 103. old.
Március 29.: Karsai Elek: id. mű 181. old.
A datálási probléma egyszerűen megoldható, ha nem(csak) a Kozma-iratokból, hanem a mentelmi bizottság ülésének jegyzőkönyvéből (is) tájékozódunk:
"Beniczky Ödön: Bármivel vádolnak engem, s bármit akarnak ellenem konstruálni, - mert hisz a helyzet most kb. ugyanaz, mint húsvétkor, mert akkor is utána konstruálták meg a letartóztatás után a tényállást, - mondom, bármit tettem volna is, nézetem szerint közel sem értem volna ahhoz, ami húsvétkor történt, amikor a király szombathelyi tartózkodásának második napján fel lett ajánlva neki a hatalom átadása. Erre vonatkozólag birtokomban van egy u. n. Hughes-sürgöny, amelyben Teleki Pál akkori miniszterelnök teszi meg jelentését. A sürgöny angol nyelvű, magyar fordításban olvasom fel, s átadom az angol szöveget Pallavicini őrgróf úrnak, aki ellenőrizheti, hogy a fordítás helyes. A sürgöny tartalma többek között az, hogy a Kormányzó Úr lemondása esetén nem József főherceget, hanem Lukachichot óhajtja főparancsnoknak. Még a mai nap manifesztumot fog kiadni, s ki fogja venni az esküt a csapatoktól.
Rubinek Gyula: Mikor történt ez?
Beniczky Ödön: Húsvétkor, a király szombathelyi tartózkodásának második napján.
Dömötör Mihály: Mielőtt Pestre érkezett?
Beniczky Ödön: Miután Budapestről visszament Szombathelyre." (Somogyi István: Hartensteintől Funchalig. Egy királydráma története hiteles adatok nyomán. Budapest, 1936. 206. old.)
A tartalmi eltéréseket hagyjuk most figyelmen kívül, s koncentráljunk a lemondás időpontjára. A lehetséges dátumok közül március 27-e egyértelműen kizárható. Március 29-e (60. old., 68. old.) is csak abban az esetben jöhetne számításba, ha Beniczky tudott volna IV. Károly kocsijának meghibásodásáról, s hogy emiatt csak március 28-án hajnalban érkezett Szombathelyre, s ha mindezt szem előtt tartva válaszolt volna Dömötör Mihály kérdésére. Ez kevéssé valószínű.
A datálás nehézségein túljuthatunk, ha Lehár Antal visszaemlékezéseit választjuk forrásul. Szerinte március 28-án délután három órakor küldte el Teleki az angol nyelvű sürgönyt:
"Kormányzó Úrnak
Rövid beszélgetésböl melyet még folytatok: king thanks you for your loyality. In case your demission, he dont wants Josef, but Lukachich as iron commander of Budapest. Wants to give out today manifesto and to take the oath of the troops. Fél tizenkettö utan jövök Hugheshoz. Teleki" (Lehár, Anton: Erinnerungen. Gegenrevolution und Restaurationsversuche in Ungarn 1918-1921. Wien, 1973. 190. old.) [7]
7. Zsiga Tibor Lehár visszaemlékezései alapján dolgozik, ezért a leghitelesebb történetet adja. Egyetlen helyen (Zsiga Tibor: id. mű 1989. 103. old) pontosítanám: Horthy még a király Szombathelyre való visszaérkezése előtt küldte el a "kitoloncolásról" szóló táviratot Lehárnak, nem pedig március 28-án délután. Március 27-én 23 óra körül: "Báró Lehár ezredes Szombathely. Kérlek a haza érdekében igyekezz, hogy a ma éjjel Szombathelyre visszaérkező Károly királyt még az éjj folyamán a határon átszállítsd. Horthy." (Lehár, Anton: id. mű 184. old.) Zsiga Tibor egyébként pontos adatokat közlő könyvét Ormos Mária lektorálta. Érthetetlen, hogy miért nem vette figyelembe az ott olvasottakat.
A három szövegváltozat megismerése után fölvethető a kérdés: melyik a hiteles? Szinte bizonyos, hogy a Kozma-iratok között föllelhető, írógéppel írt szöveg torzítást tartalmaz. Az "ő nem Önt" kitétel ugyanis nem szerepel a - mindenképpen hitelesebbnek tekinthető - mentelmi bizottsági jegyzőkönyvben. A Horthy bosszantásának (?) is minősíthető nyilvánvaló politikai baklövés tehát nem róható fel IV. Károlynak. A két fennmaradó lehetőség közül Lehár visszaemlékezései mellett szeretnék érvelni. Lehár nem tud angolul, mégis eredeti formájában közli a sürgönyt. Az emlékirat megírásának nyugalmasabb körülményei kevésbé csábítják "fordítási tévedésre", mint a mentelmi bizottság előtt vallomást tevő Beniczkyt.
Mindebből következik, hogy az Ormos Mária által előadott történet (60. old., 68. old.) tarthatatlan. Szó nincs a lemondás fejében kért főparancsnoki tisztről, a hadsereg főparancsnoki posztja meg sincs említve, arról pedig még annyira sem, hogy Horthy helyett választotta volna IV. Károly Lukachichot Budapest város parancsnokául. A távirattal kapcsolatban még ezek után is fölvethetők olyan kérdések, amelyeket egy eljövendő monográfiának nem illik megválaszolatlanul hagynia. Ismerve a Hughes-készülékek műszaki tulajdonságait (Taraba István: Távjelző és távbeszélő technika. Budapest, 1962. 83-84. old.): miért csak azt a táviratot közli Beniczky, amelyben Teleki üzen Horthynak? Horthy lemondó sürgönyét miért nem? A magyar közjog szempontjából hogyan ítélhető meg a helyzet? Lemondhat-e egyáltalán Horthy? Erre valószínűleg igenlő a válasz. De átadhatja-e a hatalmat IV. Károlynak? S a lemondás - ha megtörténne, s ha egy táviratban történne meg - értelmezhető-e úgy, hogy Horthy átadta a hatalmat IV. Károlynak? Werkmann miért nem tud, illetve miért nem ír Horthy lemondásáról? IV. Károly épp ezt nem mesélte volna el neki, vállalkozásának egyetlen reményteljes pillanatát? (Werkmann, Karl: A madeirai halott. München, 1923. 149-150. old.) Miért nem szellőztette meg a táviratot Lingauer Albin a Vasvármegyében? Miért nem használták fel a legitimisták a márciusi napokban e sürgönyt, miért csak akkor említi Beniczky, amikor már minden elveszett?
Túl sok a homály a távirat körül. Annyi mindenesetre látható, hogy anélkül került át az irodalomba egy "történelmi tény", hogy azt alaposan körüljárták volna. E "tény" következményeit azonban történészeink megfellebbezhetetlen igazságnak gondolják. A legenda szerint Horthy személyes hatalomvágytól vezettetve vesz részt az eseményekben. Elvi álláspontja csak álca, a hatalomért mindenre képes. IV. Károllyal kiegyezne, ha megkapná a hadsereg főparancsnokának státuszát…
Itt szeretnénk egy, a tényekkel jobban összebékíthető legendát útjára bocsátani. IV. Károly március 27-én érkezett titokban Budapestre. Március 28-án délután 6 óráig Horthy két alternatíva között választhatott: vagy átadja a hatalmat [8],
8. Az ezzel járó közjogi bonyodalmakat most ne firtassuk!
vagy pedig teljesen csendben visszaküldi Svájcba IV. Károlyt. Az észérvek az utóbbi megoldás mellett szóltak. Ezért küldte el 27-én este a "kitoloncolásról" szóló táviratot Lehárnak. IV. Károly ekkor még presztízsveszteség nélkül visszautazhatott volna Svájcba! A király (és Lehár) magatartása, a "sima" távozás gondolatával való szembehelyezkedése az első lehetőség választásának irányába tolja Horthyt. Miután IV. Károly Szombathelyről parancsot ad a hatalom átadására, március 28-án reggel fél nyolckor Horthy ezekkel a szavakkal jelzi a délutáni választ: "…nagyon félek, hogyha a kormányzást átadnám, akkor jön az anarchia vagy József főherceg, és az aztán katasztrófa lenne az ország számára". (Lehár, Anton: id. mű 186. old.) Délután háromkor Horthy feltételekhez köti a hatalom átadását: "…tartja magát ahhoz a kikötéshez, hogy kezében tartsa a gépezetet". (Lehár, Anton: id. mű 189. old.) Sajnos, ezt a fontos táviratot Lehár nem közli szó szerint, pedig ezt követően hagyta el "boldog hangulatban" a távíró-szobát. A feltételes módra utal Teleki is sürgönye elején: "Az Ön lemondása esetén…" A Lukachichra vonatkozó rendelkezés viszont magát a feltételt, Horthy kikötését hagyja figyelmen kívül!
Mielőtt a feltétel Horthy számára való jelentőségéről szólnánk, egy fontos mozzanatra hívjuk fel a figyelmet: a két alternatíva közti választás pillanatáig, egészen március 28-án a délutáni órákig Horthy eltitkolta az antant képviselői elől a király hazatérését. Ormos Mária a Horthynak tulajdonított motívumokból (hálátlanság, kétszínűség, hatalomféltés) kiindulva fel is teszi a kérdést: "Az első probléma azonban az, hogy ha a cáfolat (t. i. a Briand-féle ígéret cáfolatáról van szó - K. Z.) az ex-király (sic!) távozásának feltétele volt, akkor miért nem hívatta Horthy Fouchet-t azonnal, miért várt erre még egy napig?" (57. old.) Egy hataloméhes politikustól irracionális a várakozó magatartás, minél hamarabb "meg kellett volna rendelnie" a külföldi tiltakozást… Ezzel szemben Horthy - kikötésének semmibevételéig - erősen fontolgatta a IV. Károly mellett szóló érveket. Ennélfogva megint nem érthetünk egyet Ormos Mária felvetésével: "Március 29-én tartunk, és eddig az időpontig aligha lehet olyan motívumot találni, ami akár a magyar kormánykörök, akár a francia képviselő kettős játékára, vagy erélytelenségére utalna." (65-66. old.)
Horthy, mint láttuk, mindent elkövetett, hogy a felelősségteljes döntés meghozataláig kizárja a közvetlen és kényszerítő erejű külföldi beavatkozást. Magyarország megszállásának a rémképe végül erősebbnek bizonyult a hű alattvaló pózánál. A királyra nézve kedvezőtlen lépés meghozatalában perdöntőnek tartjuk, hogy IV. Károly figyelmen kívül hagyta a Horthy által támasztott feltételt. A nyitott autóban, poros ezredesi ruhában, "magányosan" érkező király tájékozatlannak tűnt mind bel-, mind pedig külpolitikai kérdésekben. Igmándy Hegyessy Géza visszaemlékezései (Kossuth Rádió, 1991. 2. 9. 21.05) szerint első kérdése ez volt: "Hol a lakosztályom?" Horthyt herceggé akarta kinevezni, s a lényeget, a külföld várható reakcióját bagatellizálta. A felsoroltakra tekintettel válik különösen fontossá Horthy kikötése, ezért akarta "kezében tartani a gépezetet", ezért nem merte végül a "fait accompli" megteremtéséhez segíteni a királyt.
Nem véletlenül időztünk ilyen sokáig ennél a látszólag periférikusnak tűnő problémánál. Itt, a felületes forráskezelés [9]
1. 9. Fontossági sorrend nélkül néhány további példát közlünk a "Soha, amíg élek!" pontatlanságaiból:
a) Mindjárt az 5. oldalon: IV. Károly nem október 21-én, hanem október 20-án érkezett repülőgéppel Dénesfára.
b) A "Briand-sztori" (43. old.) fejezetcím kölcsönzött voltára (Karsai Elek: id. mű 167. old.) a szerző felhívhatta volna a figyelmet.
c) "A soron következő jelenetet, a királyi pár fogságba ejtését és átszállítását Tihanyba senki nem írta le." (122. old.) Boroviczény Aladárné úgy látszik hiába írta meg visszaemlékezéseit: A királyné kíséretében. I. Andrássy Gyuláné grófné: Soprontól Tihanyig. II. Boroviczény Aladárné: Az entente fogságában. Budapest, é. n. 105-106. old.
d) "Károly magyarországi vélt népszerűségére jellemző, hogy amikor Szombathelyen a vallás- és közoktatási miniszter megpillantotta, nem tudta, hogy kit lát." (27. old.) Ormos Mária helyett megemlítem e "tény" forrását: Vasvármegye, 1921. március 31. 2. old. A "tény" megbízhatóságáról elég annyit mondanunk, hogy a legitimistáknak elemi érdekük volt a IV. Károly megérkezése feletti meglepetésüket hangoztatni. Erdődy megrémült, Mikes püspök meglepődött, s első tekintetre nem ismerte meg a királyt, Vass József pedig "suttyomban azt a gyanút táplálta, hogy vajjon nem csinál-e tréfát vele a püspök azzal, hogy egy idegen urat szerepeltet előtte IV. Károlyként." Lehárt és Lingauert az ágyból kellett kiugrasztani, csakúgy mint Telekit és Sigrayt, akik: "Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett". Amennyiben a "tény" mégiscsak ténynek bizonyulna, akkor sem tudjuk, hogy Vass József melyik társadalmi csoport oly kiváló reprezentánsa, hogy ilyen mélyreható következtetést, általánosítást engedhet meg magának a szerző. (Vass József életéről lásd: Móricz Pál: Ottokár püspök szivárványhídján. Vass József nagyprépost - miniszter élete-munkája. Budapest, 1929.) Ezzel az erővel említhető lenne Lehner vendéglős vagy Schey Hermann kereskedő egyik lánya, akik viszont felismerték a rangrejtve utazó királyt. Vajon ebből milyen következtetést vonjunk le?
konstatálásával lehet ugyanis tetten érni azt a Horthy-ellenes beállítódást, amelyet - negatív következményeivel együtt - a "Soha, amíg élek!" legfőbb (pre)koncepcionális tévedésének tartunk.
A prekoncepció mondatja Ormos Máriával, hogy Horthy a második visszatérés alkalmával, október 22-én "hazugságokkal telített, meglehetősen durva hangú levelet fogalmazott" (113. old.) IV. Károlynak. A levél, amely a fegyveres összeütközés elkerülésének szándékával íródott, egyszerűen Horthy álláspontját tükrözte [10],
10. Olyannyira, hogy még az emlékiratokba is bekerült! (Horthy Miklós: Emlékirataim. Budapest, 1990. 156-158. old.) Itt jegyeznénk meg, hogy az eljövendő monográfiának meg kellene birkóznia egy igen nehéz kérdéssel: mely tényezők gátolták a normális kommunikációt Horthy és IV. Károly között?
egyetlen hazug, hiteltelen mondatot nem tartalmazott. A szakirodalom Horthynak a királykérdésben elfoglalt álláspontját szóra érdemesnek sem tartja, ha mégis említi, mint Ormos Mária is, hazugságnak minősíti.
Ezzel a minősítéssel szemben először Horthy legitimizmusa mellett érvelnénk. Ormos Máriának alighanem sokáig kellett keresgélnie, amíg sikerült olyan - francia - véleményt találnia, amelyek megkérdőjelezték Horthy királyhűségét, és hatalmi vágyáról értekezve a szerző prekoncepcióját támogatják meg. Az Ormos Mária szempontjából "jó megfigyelőnek bizonyuló" (28. old.) két francia utazó véleményének cáfolataképpen egy Bethlen beszédre szeretnénk hivatkozni, amelyet a beszédhelyzet hitelesít. A parlamentben hangzott el 1922. január 23-án: "Rakovszky képviselő úr le akarta a kormányzó urat leplezni azzal, hogy ő legitimista s ebben a tekintetben bő fejtegetésekbe bocsátkozott. Én azt hiszem, hogy ez az ő leleplezése egészen felesleges volt. Hiszen a kormányzó úr nyíltszívű ember, aki soha semmiféle nézetében titkot nem tartott, aki a maga részéről nyíltan vallotta meggyőződését, tehát itt semmiféle leleplezésre szükség nem volt. Elég, ha utalok a kormányzó úrnak székesfehérvári beszédére." (Bethlen István gróf: Beszédei és írásai. Budapest, 1933. I. kötet. 203. old.)
Az érzelmi elkötelezettségen túl milyen észérvek szóltak Horthy legitimizmusa mellett? Vizsgáljuk meg azt az érvet, amelyet a köztársasági államforma ellen fejt ki az Universal Service tudósítójának 1921. április 4-én: "A kormányzó arra a kérdésre, hogy miért nem lehet Magyarország soha köztársaság, úgy válaszolt, hogy a lobbanékony magyar vérmérséklet mindig is megkönnyítette a demagógia munkáját, és minden elnökválasztás valóságos új polgárháborúval volna egyértelmű. A magyar népnek szüksége van arra az állandó és megingathatatlan személyiségre, aki mindenki és minden felett áll, és akinek csak a nemzet java fekszik a szívén." (Karsai Elek: id. mű 193. old.) [11]
11. Ugyanezt hangoztatja 1933. október 8-i beszédében is. (Horthy Miklós titkos iratai. Budapest, 1962. 139-140. old.)
Vegyük észre, hogy ez egy igen erős érv - kimondatlanul is - a szabad királyválasztással szemben!
A IV. Károlyt annak haláláig királyának tekintő Horthy (Horthy Miklós titkos iratai, 139. old.) két esküje összeütközésbe kerülésekor egyetlen értéket rangsorol királya elé: a haza érdekét. "Kértem, adjon hitelt szavamnak, hogy mint a múltban, ugyanúgy a jelenben is változatlanul az uralkodómra letett eskümhöz és nem a jelenlegi állásomhoz ragaszkodom. Felségednek azonban azt is figyelembe kell vennie - folytattam -, hogy abban a pillanatban, mihelyt a hatalmat átadom, a szomszédos államok jól felfegyverzett hadseregei azonnal átlépik határunkat. Mi semmit sem állíthatunk velük szembe. Felséged akkor visszatérne Svájcba, Magyarországot azonban megszállnák, és ennek a megszállásnak következményeit senki sem láthatja előre." (Horthy Miklós: id. mű 149-150. old.)
Horthyék a puccsszerű hazatéréssel szemben egy komoly, megalapozott, türelmet, igénylő politikát folytattak. Ahogyan 1920. október 17-én Horthy székesfehérvári beszédében mondotta: "Az első év küzdelme után a második évet az imperatív megnyugtatás jegyében óhajtom megkezdeni, amelynek Isten segítségével idővel gazdag és hatalmas Magyarország lesz az eredménye, koronás királlyal az élén, akit a nemzet lelkesedve fogad, tárt karokkal." (Karsai Elek: id. mű 130. old.)
A belpolitikai élet konszolidálása irányában tett jelentős lépésként értékelhető a miniszterelnök és Andrássyék megegyezése, amelyről a Pesti Hírlap 1921. október 20-i száma tudósított. A megegyezés pontjai: "1. A királykérdés az 1920. I. tc. és a fennálló összes erre vonatkozó törvények szerint rendeztessék. 2. Mivel megkoronázott király van, ennek elismerése mellett a király személyi bevonásával kell a kérdést megoldani, nem pedig egyoldalú deklarációval. 3. A pragmatica szankciónak az örökösödés rendjére vonatkozó része érvényben marad és az törvényben mondandó ki. 4. A királykérdéssel kapcsolatos alkotmányjogi biztosítékok körülbástyázása. 5. A kérdés elvi rendezése után a hatalomgyakorlási jog ez idő szerinti érvénybe léptét arra az időre halasztják, amikor a kül- és belpolitikai helyzet e tekintetben gátló okokat nem tüntet fel." Ennek a bölcs - és IV. Károlyra nézve igen kedvező - kompromisszumnak a jegyében fogant Bethlen híres pécsi beszéde is.
A belpolitikai aktivitás irányával megegyeztek a külpolitikai elképzelések is. A magyar kormány napirendre tűzte az ország felvételét a Népszövetségbe. "Magyarország, felvétele esetén, elvileg már nem támadható meg királyának hazatérése miatt […] , mert ez szöges ellentétben állna a Népszövetség alapokmányával. […] a kisantant és Olaszország elszánt harcot indított Magyarország felvétele ellen. Indokul […] azt hozták fel, hogy a kérelem tulajdonképpeni célja az, hogy a Habsburg-restaurációt a népszövetségi tagság védelme alatt zavartalanul, külföldi hatalmak beavatkozásának teljes kizárásával hajthassák végre. Követelték, hogy Magyarország előbb detronizálja a Habsburgokat. Ez utóbbi ellen Apponyi Albert, a magyar kormány népszövetségi delegátusa határozottan tiltakozott Genfben a világsajtó képviselői előtt." (Ádám Magda: A kisantant és Európa 1920-1929. Budapest, 1989. 128-129. old.)
Horthy és a magyar kormányzat számításait keresztülhúzta az a váratlan esemény, hogy a pécsi beszéd napján IV. Károly már Magyarország területén tartózkodott. A békés megoldásnak befellegzett. "Több türelem, erősebb kitartás és politikai fegyelmezettség esetén a magyar királydráma elmaradhatott volna." (A magyar országgyűlés története. (Szerk.: Balla Antal) Budapest, 127. 450. old.) Hasonlóan vélekedik a legitimista, sőt karlista Lingauer Albin Mérleg című cikkében, amelyben így foglalja össze az eseményeket: "Bődületes bolondság volt […] Pláne épen most, amikor e cél törvényes utakon való (célzás a pécsi beszédre - K. Z.) elérése már-már biztosítva volt." ([i]Vasvármegye, 1921. október 30.)
Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy Ormos Mária kísérletet sem tett Horthy és a magyar kormánykörök reálpolitikailag is figyelemreméltó álláspontjának megértésére. Ehelyett abba a lehetetlen helyzetbe hozza magát, hogy a magyar nyelvű szakirodalom tüzetes átvizsgálása nélkül, szinte csak a külföldi diplomaták jelentéseire támaszkodva foglal állást belpolitikai kérdésekben. A felhasznált forráscsoport és a tartalmi koncepció között széles szakadék tátong. [12]
12. Szerencsésebb lett volna, ha a szerző a Magyarországon sajnos nem divatos forráskiadásra vállalkozik: esetleg "IV. Károly visszatérési kísérletei francia és olasz források tükrében" címmel írt volna dolgozatot.
Ezért rajzolhatta meg "a" szabadkirályválasztók és "a" legitimisták szembenállásának sematikus képét. Két erőtlen kísérletet véltünk fölfedezni a némileg differenciáltabb szemlélet irányában. (27. old., 94-95. old.) Ebből az a gondolat, hogy a Kisgazdapárt "zömében elszánt Habsburg gyűlölő képviselőkből állt", költői túlzásként sem állja meg a helyét. Anélkül, hogy részletesen elemeznénk a belpolitikai helyzetet, [13]
13. Ld. pl.: Vargyai Gyula: A legitimisták és szabad királyválasztók közjogi vitájáról az ellenforradalmi államban. Budapest, 1964., Kardos József: A szentkorona-tan története (1919-1944). Budapest, 1985.
néhány jellemző korabeli észrevételt idézünk. Ezek ellentmondani látszanak Ormos Máriának.
Az Utazás a királykérdés körül című cikk például ötféle felfogást különböztet meg: 1. alkotmány revíziós: a királykérdésben külső és belső okokból nem foglalnak állást, élükön Telekivel, 2. legitimista. 3. szabadkirályválasztó, a. IV. Károly királyságának kérdését függőben tartja, b. IV. Károlyt királynak ismeri el, de a szabadkirályválasztás jogának fenntartásával, 4. trónfosztó (8-10 képviselő), 5. köztársasági (2-3 képviselő). A két utóbbi álláspont elenyésző kisebbségben van. (Hazánk, 1920. december 12.)
"Az úgynevezett szabad királyválasztók jelentékeny része nem dinasztia-ellenes, hanem csak azt vitatja, hogy a pragmatica sanctio szerintük megszűnt és így a király az ő véleményük szerint legjobban tenné, ha ezen közösségre emlékeztető törvény megszűntét azzal dokumentálná, hogy nem a pragmatica sanctio, hanem egy új választás alapján foglalná el a trónt és állítaná vissza a jogfolytonosságot." (Vasvármegye, 1921. április 3.)
A Népszava 1921. április 10-én "Legitimista szabad királyválasztók" címmel ír a "legfrissebb közjogi furcsaságról": "Már ilyen is van. […] életrehívója Rubinek Gyula, a szabad királyválasztónak tartott kisgazdapártnak egyik vezére. Rubinek […] nem tartja kizártnak, hogy a szabad királyválasztók annak idején majd IV. Károly mellett döntenek."
Van olyan vélemény, amely a legitimistákat a következő csoportokra osztja: 1. érzelmi: ne rúgjunk mi is egyet a Habsburgokba, 2. politikai: a területi integritás reményében, 3. "tulajdonképpeni legitimisták", a.) a közös ügyeket is restaurálni akarják, b.) az együttbirtoklást kizárják, de fennállónak veszik a magyar királyi székhez való jogot, c.) Ottót pártolók. (Dr. Kmety Károly: Véleményem a királykérdésben. Budapest, 1921. 7. old.)
Dr. Ereky István szerint a törvényhozás e lehetőségek között választhat: 1. köztársaság, 2. királyság, a.) szigorú legitimista alapon, b.) a Habsburgok trónöröklésének eddigi sorrendjét módosítva, c.) Habsburgot választva, d.) idegent választva. (Dr. Ereky István: A magyar trón megüresedésének kérdéséhez. Budapest, 1921. 4. old.)
A Nemzetgyűlési Naplóban sok helyen olvashatjuk, hogy a képviselők pálfordulással vádolják egymást. "Hogy e csoportok különböző és változó vonzerővel bírnak, annak azon bizonyos nemzetgyűlési képviselő lesz koronatanúja, ki, mint mondta, naplót vezet arról, hogy 1919 augusztus óta a közéleti férfiak közül ki hányszor változtatta álláspontját a királykérdésben." (Dr. Kmety Károly: id. mű 8. old.) Beniczky Ödön rendszerváltozás esetén csupán egy kegyet kért volna a királytól, "azt, hogy a királyi udvar egyik sarkába letelepedhessen egy kinematográfussal, és reggeltől estig fényképezhessem azokat az előkelő notabilitásokat, akik hódoló tisztelgésre járulnak Őfelsége elé." (Karsai Elek: id. mű 250. old.)
Amint látható, az eljövendő monográfiának a legitimisták és szabadkirályválasztók ellentétét differenciáltan, és az időbeli változásokra is tekintettel kell kezelnie.
Itt térnénk rá a szerző legsúlyosabb melléfogására. A Horthyval szembeni előítélet vakítja el Ormos Máriát annyira, hogy könyvének vissza-visszatérő motívumait olvasva a recenzensben és az "egész érdeklődő közönségben" (6. old.) az a hamis benyomás alakul ki, mintha Horthy rendelné meg (tegyük fel az álnaiv kérdést: Európa uraként?) a külföld tiltakozását IV. Károly visszatérési kísérleteinek megakadályozására. (51. old., 61. old., 71. old., 77. old., 79. old., 111-112. old., 125-126. old.) Ormos Mária úgy tesz, mintha a visszatérési kísérletek sikere "a magyar fogadtatáson, a budapesti politikai erőviszonyokon, és az új magyar rendszernek a hatalomhoz, valamint a magyar államisághoz való viszonyán múlt." (51. old.) Mivel e mondat értelmét nehéz megfejteni, mi most nem is próbálkozunk vele, csak a szemléleti következményeivel foglalkozunk. Ha a hatalmi harcot állítjuk a történet középpontjába, hajlamosak leszünk azt hinni, hogy a külföld beavatkozását valamely belpolitikai erő, jelesül Horthy rendelte meg. [14]
14. Egy konkrét vonatkozásban ezt a legendát Ádám Magda cáfolja meg. Lássuk először Ormos Mária beszámolóját: "Hohler, Fouchet és Da Vinci ügyvivő 22-én délelőtt találkozott (kiemelés tőlem - K. Z.) első ízben Bánffy külügyminiszterrel […] Hohler […] a találkozásról azt írta, hogy a miniszter tájékoztatta őket a magyar kormány ellenállási szándékáról, majd megkérte őket, "hogy újítsuk meg tiltakozó jegyzékünket bármely Habsburg visszatérése ellen. Ezt - írta Hohler - azonnal megtesszük." (111-112. old. vö.: Karsai Elek: id. mű 234. old.-tól) Ugyanerről az eseményről Ádám Magda így ír: "A magyar külügyminiszter, aki maga is részt vett a minisztertanács délelőtti ülésén, délután kívánta végrehajtani az ott született külpolitikai vonatkozású döntést. A szövetséges hatalmak budapesti képviselői azonban megelőzték, s már délben felkeresték, és átadták neki tiltakozó levelüket, amelyet röviddel azelőtt Hohlernél fogalmaztak. Fouchet a következőképpen emlékezik vissza az eseményekre: "Október 22-én érkezett a hír Károly újabb puccsáról. […] Vinci hozta át a tábornoki bizottságból érkezett táviratot. […] Vele együtt elmentem az angol követhez, aki még nem tudott az eseményről. A Habsburg-kérdésben régóta kapott utasítások szellemében közös levelet készítettünk, utalva április 2-i jegyzékünkre, amelyet az első puccs idején adtunk át a magyar kormánynak. […] Levelünket a legkategorikusabb hangnemben fogalmaztuk meg. Délben a levelet hárman átadtuk Bánffynak, aki alig néhány órával azelőtt értesült a történtekről. Ezután mindhárman elmentünk Horthyhoz." A főmegbízottak tehát már azelőtt tiltakoztak Bánffynál, mielőtt ő végrehajtotta volna a Minisztertanács határozatát, amely kötelességévé tette a szövetséges hatalmak tájékoztatását. Következésképpen a magyar külügyminiszter nem rendelhette meg az október 22-i diplomáciai tiltakozást - miként ezt a magyar történetírásban olvashatjuk." (Ádám Magda: id. mű 1989. 130.) Fouchet beszámolója azért hitelesebb Hohlerénél - és ezt fedi el Ormos Mária a "találkozott" kifejezéssel -, mivel ők keresték fel Bánffyt, ők akartak valamit a magyar külügyminisztertől. Ez pedig csak a tiltakozás megújítása lehetett. Talán mondanunk se kell: a szerző prekoncepcióját Hohler beszámolója alátámasztja, Fouchet története pedig gyengíti! Itt utalhatunk egy általánosabb forráskritikai problémára: módszertanilag illegitimnek tartjuk a követi jelentések kritikátlan felhasználását. Ha a három követ egymástól lényeges pontokon eltérő jelentéseket küld kormányának, akkor nem szabad szubjektív, prekoncepcionális szempontok alapján dönteni közöttük!
Ezzel szemben vegyük észre, hogy a "magyar-magyar háború" (122. old.) elsődlegesen nem hatalmi harc volt [15],
15. Történészeink nem mulasztották el eddig sem, hogy meg ne említsék Horthy hatalomvágyát, személyes érdekeltségét IV. Károly visszatérési kísérleteinek megakadályozásában. Bár a történet mellékszálaként sem fogadható el ez a vélekedés - amíg tényekkel alá nem támasztják, legendaként kezelhetjük -, Ormos Mária azonban továbbmegy ennél. Az újszerűségnek (6. old.) az igazság az ára: (Horthy) "Nem akarta a hatalmat átadni, pontosabban szólva: nem akarta kiengedni a saját kezéből. Ezért azt a nagyhatalmi elemzést, és amihez hozzáköthette a nemzetmentő szerepét, részben eltúlozta, részben pedig - mint látni fogjuk - saját maga váltotta ki." (61. old.) A külpolitikai helyzet kemény tényeit ennyire figyelmen kívül hagyni, különösen egy elsődlegesen francia és olasz forrásokra támaszkodó munkában: legalábbis meglepő.
amelyben Horthy a külföldi hatalmakat bábuként rángathatta, hanem mindenekelőtt "élet-halálharc" (Bethlen István gróf: id. mű 217. old.), amelynek csak egyetlen elfogadható kimenetele volt a Magyarországot körülvevő ellenséges hatalmak számára. "A Szövetséges Főhatalmak számítanak arra, hogy a magyar kormány megértve azt a nehéz helyzetet, amelyet a volt uralkodónak [16]
16. A "Szövetségesek" és a szabadkirályválasztók (egy csoportjának főként a detronizáció utáni) szóhasználatát az elfogulatlan történész ne kövesse! Pl.: "volt uralkodó", "Károly". A "királypuccs" kifejezés helyett a "visszatérési kísérlet" értékközömbösebb terminus technicusát ajánljuk.
a magyar trónra való visszatérése maga után vonna, megfelelő hatékony intézkedésekkel meg fogja ezt a kísérletet hiúsítani, mert ezen kísérletnek akár csak pillanatnyi sikere is, Magyarországra nézve végzetes következményeket vonna maga után." (IV. Károly visszatérési kísérletei. Budapest, é. n. 103. old.) Vagy ahogy ezt Sforza gróf, olasz külügyminiszter fogalmazta meg aforisztikus tömörséggel 1921. január 3-án: "L empereur Charles - jamais!" (Horthy Miklós: id. mű 148. old.)
Az antant egyes politikusairól még csak-csak feltételezheti Ormos Mária, hogy "voltaképpen hajlottak arra, hogy útjára engedjék és kitapasztalják, hogy mi is lesz belőle. (IV. Károly terveiből - K. Z.) Hazárdjáték, ami a politikától természetét tekintve sem idegen, azzal a feltétellel, hogy meg tudja teremteni a maga visszavonulásának útját." (51. old.) A szerző csak azt felejti el, hogy egy győztes nagyhatalom politikusa a legnagyobb lelki nyugalommal hazardírozhatott (azt azért tartsuk szem előtt, hogy az antanthatalmak konzekvens Habsburg-ellenes fellépése kormányzati szinten egy percig sem kétséges!), míg a trianoni Magyarországon Horthy ezt semmiképpen sem tehette meg. A kisállami státusból fakadó szűk mozgástér, súlyosbítva a háborús vereséggel és a trianoni sokkal: ezek nem a nagystílű politizálás keretfeltételei. Ráadásul az első sikertelen visszatérési kísérlet tovább szűkítette a politikai mozgásteret az összes résztvevő számára: "ha a restaurációs kísérlet saldoját nézzük, meg kell állapítanunk, hogy az úgy a király és a dinasztia, mint Magyarország szempontjából sok hátrányos következménnyel járt." (Hory András visszaemlékezései. (1921-1924) Bukarestben. MTA Könyvtár Kézirattára, MS 10864/3, 54-55. old.)
A második visszatérési kísérlet idején októberben a történelmi játszma összes aktora úgy viselkedett, mint Ortega y Gasset antik embere: "…mielőtt tesz valamit, egy lépést hátralép, mint a torero, mikor a halálos döfésre készül. Példaképet keres magának a múltban, hogy azután abba, mint egy búvárharangba belebújhasson, és így, védve és álcázva, vesse magát a jelenvaló problémába." Az első kísérlet mintául szolgált a másodiknak: októberben mintegy a húsvétkor megkezdett mozdulatukat fejezték be a résztvevők. Ahogyan Horthy írja IV. Károlynak: "A helyzet ma még nehezebb. Tavasszal még meglepte Felséged megérkezése az egész országot és a külföldet is. Azóta azonban erre a lehetőségre a világ felkészült. Ez abból is látható, hogy a tiltakozást, amely az előző alkalommal csak több nap múlva következett be, most haladéktalanul átnyújtották kormányunknak, mégpedig a múltkorinál sokkal határozottabb alakban, amennyiben a kisentent most már nyíltan fenyeget a bevonulással. Erőviszonyaink pedig időközben csak megrosszabbodtak." (Horthy Miklós: id. mű 157. old.)
A kedvezőtlen helyzetben IV. Károly viselkedett igazi hazardőr módjára. Két alapvető ellentmondást nem érzékelt, vagy nem is akart figyelembe venni. A kevésbé fontosat Ormos Mária is említi: "Károlynak (sic!) a magyar egyetértés biztosítása érdekében le kellett volna mondani Ausztriáról, de a francia támogatás reménye azt követelte, hogy ezt ne tegye." (20. old.) A másik, a IV. Károly sorsát eleve megpecsételő ellentmondás könnyebben belátható: az Anschluss veszélyét esetleg elhárító IV. Károly csakis ugyanaz lehet, aki azonnal és szükségszerűen felborítja "pillanatnyi sikere" esetén is a közép-európai térség nehezen kialakított politikai kereteit. Az antant részéről ezt támogatni nem egyszerűen hazardírozás, hanem politikai hiba lett volna. [17]
17. Vö.: IV. Károly visszatérési kísérletei. (Fehér Könyv) Budapest, é. n. 103. old.
Ugyancsak a "Soha, amíg élek!" téves prekoncepciójából ered a "Benes-legenda" Ormos-féle változata. (77-79. old., 151-157. old.) A "legenda" [18]
18. E téma művön belüli fontosságát az is jelzi, hogy a könyvről ezidáig született három recenzió mindegyike kiemelten és dicsérőleg foglalkozik vele. Örömmel vettük volna, ha Ormos Mária megjelöli a Benes-legendára vonatkozó, azt elfogadó magyar forrásokat, illetve azok előfordulási helyeit. Enélkül csak ahhoz a legendához tudunk hozzászólni, amelyet könyvében olvastunk.
szerint IV. Károly kétszeri visszatérési kísérletének megakadályozásában, valamint a detronizációs törvény meghozatalában a kisantant elévülhetetlen érdemeket szerzett. A "legenda" kialakításában és megszilárdulásában Benes és a kisantant, valamint Horthy és a magyar kormányzat közösen volt érdekelt. Erről szól az Ormos-féle legenda, amely a külpolitikai pandantja a "magyar-magyar háború" azon beállításának, amelyet Ormos Mária alkalmaz. Horthy lelkiismereti okokból, bűntudatból (mivel: hálátlan, kétszínű, hazug, hatalomvágyó) a kisantantra, vagyis külpolitikai körülményekre hárítja a felelősséget. Benes pedig - mint egy "közép-európai nagyhatalom" politikusa - örömmel rúghat egyet a magyar kormányba. Ami ez utóbbit illeti, azzal nem vitatkozunk. A IV. Károly és tanácsadói által teremtett bonyodalmakat természetesen Benes igyekezett mind jobban kiaknázni hazája számára. Horthy és a magyar kormány oldaláról nézve azonban a Benes-legenda Ormos-legendává változik.
IV. Károly kétszeri visszatérésének tárgyalásakor - bár nem szabad elvonatkoztatni a külpolitikai feltételektől, de még ha ezzel a hibás észjárással közelítünk a történtekhez, akkor is - észre kell venni, hogy az "önkéntes" szembeszállás tényét magyar részről senki sem cáfolta! A IV. Károly csapatai elleni harcot "önként" vállalta a kormány, állandó félelemmel tekintve annak lehetséges külpolitikai következményeire.
A magyar kormány már 1921 végén gondoskodott a "Benes-Ormos-legenda" cáfolatáról: "A külföldi sajtóban, a Kis-Entente kormányainak sugalmazására megjelent közlemények helyreigazítására szolgáljanak a következők: Azzal a váddal szemben, hogy a magyar kormány csak két napi halogatás után szánta rá magát, hogy IV. Károly király meglepetésszerű kísérletével szemben a megfelelő ellenintézkedésekről gondoskodjék, megállapítható, hogy […] a kormány 22-én reggel IV. Károly király visszatérésének első hírére megtette a szükséges katonai ellenintézkedéseket, míg a Nagy-Entente itteni képviselőinek tiltakozó jegyzéke csak október 22-én délben érkezett a külügyminisztériumba." (A trónfosztással kapcsolatos külpolitikai anyag ismertetése 1921. október 22-től november 13-ig. II. füzet. Budapest, é. n. 3. old.) Miért a helyreigazítás, ha a legenda hitelesítésében érdekelt a magyar kormány?!
A detronizációra vonatkozó Ormos-legenda cáfolataképpen egy egyszerű tényről számolhatunk be. A szerzővel ellentétben ugyanis, ami egyben annyit jelent, hogy a forrásokkal megegyezően, azt állítjuk, hogy az 1921. XLVII. t. c. meghozatala "nem a normális alkotmányos életünk fejlődésének a következménye". (Bethlen István gróf: id. mű 199. old.) A külső kényszer tényleges volt, s "egyes képviselők" hiába próbálták kiküszöbölni a törvény indoklásából az erre való hivatkozást.
A parlamentben Rubinek István ekképp indokolta a törvény meghozatalának szükségességét: "E sajnálatos egyoldalú kísérletezések arra, az országra nézve könnyen végzetessé válható körülményen kívül, mely szerint szerencsétlen országunk ezidőszerint megcsonkított területe is az idegen megszállás immanens veszélyének volt kitéve, sőt ki van téve talán még ma is, - azt az ugyancsak nagyon sajnálatos körülményt is eredményezték, hogy azon függő kérdések megoldásának a mikéntje és időpontja tekintetében, - amelyeket a Nemzetgyűlés az 1920:I. törvénycikkben kifejezetten magának tartott fenn: mint: a királyi hatalom gyakorlása, a trónutódlás kérdése és a király személyének a kérdése és a király személyének a kérdése, - a Nemzetgyűlés olyan külső, idegen befolyásolásoknak tétetett ki, […]
Szmrecsányi György: Kényszer, nem befolyás!
Rubinek: […] amelyek érvényesítését itt ma nem tudjuk másnak, mint Magyarország belügyeibe való jogtalan beavatkozásnak minősíteni. (Úgy van! balfelől és a középen) Ezek a súlyos külső és belső zavarok tették időszerűvé, hogy e függő kérdések megoldása szőnyegre került és hogy a kormány kénytelen volt azzal a törvényjavaslattal, amelynek tárgyalását itt ma a nemzetgyűlésen megkezdjük, a nemzetgyűlés elé lépni.
A közjogi bizottság azt a törvényjavaslatot, amelyet a ministerelnök úr a Nemzetgyűlés elé terjesztett, teljes egészében változatlanul fogadta el azon indoklás alapján, amely indoklást a ministerelnök úr a törvényjavaslathoz fűzött." (Nemzetgyűlési Napló, 1921. XIII. kötet. 102. old.)
Röviddel ezután emelkedett szólásra Bethlen István miniszterelnök, nem azért, hogy "ellensúlyozza" (154. old.) Rubinek szavait, sokkal inkább, hogy elmélyítse azokat. Bethlen felszólalását Ormos Mária ekképpen érti félre: "az igazságnak megfelelően kimondta, hogy a beavatkozás nem oka a trónfosztásnak, hanem arról van szó, hogy a puccskísérlet ürügyül szolgált a beavatkozási kísérlethez". (154. old.) Szerzőnk következetesen összekeveri a visszatérési kísérletek megakadályozását a detronizációval! Mivel "filológiai" kérdésről van szó, idézzük az eredetit: "Ünnepélyes óvást kell emelnem azért, mert hiszen a magyar kormány szegült ellen és hajtotta végre annak lehetetlenné tételét: tehát ezen események úgyszólván nem okul, hanem ürügyül használtatnak fel. (Igaz! Úgy van! a bal- és a jobboldalon.)" (Bethlen István gróf: id. mű 199. old.) Ez a szöveg egyértelműen a visszatérési kísérlet megakadályozására vonatkozik. Majd rátér a detronizációs törvényjavaslatra: "És ünnepélyes óvást kell emelnem azért, mert ezen ürügynél is messzebbmenő és vele csak laza összefüggésben álló követelések állíttattak fel, és mert nemcsak belügyeinkbe avatkoztak be, hanem még a trianoni szerződésen túlmenő követeléseket is támasztottak. […] És mit szóljak, t. Nemzetgyűlés, ahhoz a követeléshez, amelynek folyománya az a javaslat, amelyet a Nemzetgyűlés elé terjesztettünk? Én azt hiszem, hogy éppen azon képviselőtársaimnak, akiknek meggyőződésével ez a javaslat nemcsak nem ellenkezik, hanem azt fedi, elsősorban érdekük, hogy ezen a címen tiltakozzanak, (Élénk helyeslés.) elsősorban érdekük, mert hiszen a beavatkozás nem abból a célból történt, hogy azok, akiknek meggyőződésük ez a javaslat, mellette szavazhassanak, hanem azért, hogy ennek a nemzetnek szabad elhatározása befolyásoltassék." (Bethlen István gróf: id. mű 199-200. old.) Majd később: "Mert kérdem: van-e ott igazi szuverénitás, ahol kényszeríteni lehet egy nemzetgyűlést arra, hogy ilyen vagy amolyan törvényeket hozzon?" (Bethlen István gróf: id. mű 218. old.)
Tendenciózusnak kell minősítenünk a parlamenti vita Ormos Mária általi összefoglalását is: "Két napon át tartott a vita, és ennek során zömmel a trónfosztást támogató, függetlenségi beszédek hangzottak el, amelyekben a szónokok a trónfosztást a nemzet akarataként tárgyalták." (154. old.) Ezután a szerző négy [19]
19. Koszó István, Kováts J. István, Rupert Rezső, Rassay Károly.
- a fenti értelemben nyilatkozó - szónokot idéz, majd így fejezi be a félreinformálást: "Bár e vita során is felmerült egyesek részéről részben mentségként, részben kormány elleni támadásként a beavatkozás előtti meghajlás kényszere, a vitában ez az elem nem dominált. A törvényjavaslatot a Ház november 6-án nagy többséggel elfogadta." (155. old.) Ezzel szemben az elfogulatlan, tárgyilagos beszámoló megemlítette volna, hogy a törvénnyel kapcsolatban két - szélső - álláspont merült fel, és kapott nyilvánosságot. Az egyik valóban azt hangsúlyozta, hogy kár a külső kényszerre hivatkozni. Összesen hat képviselő szólalt fel ilyen értelemben. [20]
20. A szerző által idézetteken kívül: Balla Aladár és Dömötör Mihály.
A puszta szónoklatoknál azonban lényegesebb, hogy egyikük, Rassay Károly egy módosító javaslattal állt elő. Szellemében ez szöges ellentétben állt az eredeti törvényjavaslattal, s intranzigens Habsburg-ellenes szabadkirályválasztó álláspontot tükrözött. Amennyiben a parlament ezt elfogadja, Ormos Mária (pre)koncepciója erősödött volna. De nem így történt…
A törvényjavaslattal kapcsolatos másik álláspontot a parlament egyik legtekintélyesebb politikusa, Apponyi Albert fejtette ki. Ebből idéznénk egy részletet, amely bizonyára elkerülte a szerző figyelmét: "A kényszerhelyzet rám is azzal a hatással van, hogy ne tegyek semmit e törvényjavaslat határozattá emelésének megakadályozására, sőt hátráltatására." (Nemzetgyűlési Napló, 1921. XIII. kötet. 109. old.) [21]
21. A fenti hat képviselővel szemben Apponyi a külső kényszerre helyezte a hangsúlyt. Bár nem mennyiségre mérik, de azért megemlítjük, hogy Apponyihoz csatlakozott Haller István és Schlachta Margit felszólalása is. Ugyancsak a külső kényszerre hivatkozók közé sorolhatjuk Rubinek Istvánt és Bethlen Istvánt is. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy Rassay javaslatát leszavazta a parlament, akkor nehéz csak igazán elgondolni, hogy mit ért Ormos Mária a "zöm" és az "egyes" fogalmán. Valószínűleg a beszédek terjedelme zavarhatta meg a szerző arányérzékét.
Eddig a kormánnyal szolidáris [22]
22. Később a legitimisták kivonultak az ülésteremből.
Apponyi, majd ezt követi az a megjegyzés, amely miatt ezt az álláspontot is szélsőségesnek minősíthetjük. Jogilag úgyis hatálytalan lesz ez a törvény [23]
Bethlen erre így reagált: "Ha tehát Apponyi Albert gróf t. képviselőtársam azon kijelentésemmel szemben, hogy az 1921. évi XLVII. törvénycikk a királykérdésben megmásíthatatlan fait accompli-t teremtett, azt mondja, hogy a kérdés éppen ellenkezőleg áll, mert megnyitotta a királykérdés személyi megoldásának összes zsilipjeit, úgy talán igaza lehet neki, mint jogásznak (vö.: Búza László: A "trónfosztó" törvény értelme és jelentősége. Magyar Jogi Szemle, 1922. 2. szám, 118-120. old.), de semmiesetre sincs igaza, mint politikusnak." (Bethlen István gróf: id. mű 209. old.)
- mondja Apponyi. A soros elnök azonnal vitába száll vele a nemzetgyűlés tekintélyének védelmében.
A szónoklatokat követő szavazáson Rassay javaslatával szemben győz az eredeti, Bethlen által beterjesztett törvényjavaslat. Ez egyszerűen deklarálja a trónfosztást, s egy szóval sem pocskondiázza a Habsburgokat.
Nem érdektelen a detronizációs törvényre vonatkozó jogászi álláspontot ismertetnünk: "A törvényjavaslat indoklása nem hagy fenn semmi kétséget aziránt, hogy a törvény megalkotása "a külhatalmak követelésére", a "haza fönnmaradását is veszélyeztető háború" elhárítása céljából történt. Így valóságos iskolapéldája a kikényszerített akaratnyilvánításnak, annak a vis absoluta-nak, mely az általános jogelvek szerint minden jogi actust érvénytelenné tesz.
A törvény indoklása tehát a legitimisták felé hagyja nyitva az ajtót s az ő számukra teszi lehetővé, hogy kedvező időpontban, a kényszer-helyzet megszűnésével e törvény alapján saját álláspontjukat érvényesíthessék.
Az indoklással már nincs összhangban a törvény szövege. Ez viszont az antikarlisták felé nyit kaput…
A királykérdés politikai kérdés: a közjog a partie-ban csak az ütőkártya szerepét játsza, melyet mindenik játékos szeretne saját kezében látni. A közjogi tudomány szerepe a trónfosztó törvénnyel szemben egyszerűen constatálni azt, hogy alkotmányunk sok száz éves massiv sarokköve helyére egy bármely irányba forgatható oszlop került." (Búza László: id. mű 119-120. old.)
A történész azonban nem forgathatja bármely irányba a múlt eseményeit. Nem követheti el a Bacon által leírt hibát: "Az emberi értelem saját természeténél fogva nagyobb rendet és egyenlőséget képzel a dolgokban, mint a milyent talál: s habár a természetben sok dolog külön alakulású, s igen egyenlőtlen, mégis összeillést, megfelelést és egymásra vonatkozást költ oda, a hol ez nincs meg." [24]
24. Horthy politikája bizonyára sok esetben és sokféle szemszögből bírálható. Ne bíráljuk akkor is, és főleg ne tegyük ezt történelmi események magyarázó elvévé, amikor erre éppen nem szolgált rá, sőt!
(Pannónia Könyvek, 1990.)