Kiss Zoltán honlapja

...

 

Morus Tamás, a lelkiismeret szentje[1]*

            Morus Tamás Utópiája[2], annak tanulmányozása elválaszthatatlan szerzőjének gyakorlati, politikusi tevékenységétől, melyet döntően meghatározott a korszak, amelyben élt. Bizonyos tekintetben átmenetinek is nevezhetjük ezt az időszakot, az egyház által még nem teljes mértékben támogatott abszolutizmus korának. Ekkor még elkél a filozófia a fejedelmeknél, a király, VIII. Henrik, még nem igazi „börtönőr” [37]. Még van helyük az udvarban a filozófusoknak, akik „gondban gyötrődnek, mert gúnyos és hálátlan embertársuknak hasznára vagy örömére” [9] akarnak lenni.

            Csupatűz Rafael — Morus alteregója — a fikcionalitás világában lemondhat a közéleti tevékenységről, s ezáltal úgy élhet, ahogy akar. Morus ezzel szemben a felelősség nevében a filozófiának egy „gyakorlatibb fajtáját” [38] ajánlja; tökéletes leírását adva a politikának, a politikus lehetséges legjobb magatartásának. Ez – a politika természetéből fakadóan – nem lehet az erkölcsi maximák halmaza: „ismeri a színhelyet, alkalmazkodik hozzá, harmonikusan és bájjal játssza el szerepét az éppen játszott színdarabban. [...] Azt add te [Rafael] is, amit éppen mások is játszanak, mégpedig amilyen jól csak tudod, és ne rontsd el az egészet csak azért, mert neked más valakinek a darabja jár az eszedben, ami jobb.” [38–39]

            Morusban tehát kialakulhatott „a gyakorlati politikusnak és az önzetlen teoretikusnak” a kettőssége.[3] Anglia lordkancellárjának és az Utópia írójának e kettősségét az etikum fűzi egybe, és rendeli maga alá: „nem szabad a hajót viharban sorsára hagyni, mivel nem bírsz a szelekkel. [...] Kerülő úton azt kell megkísérelned, arra törekedj, hogy amennyire tőled függ, minden rendben történjék, és amit nem tudsz jóra fordítani, legalább kevéssé legyen rossz.” [39]

            Állítólag mindent megtett, amit a leendő börtönőr árnyékában megtehetett a kevésbé rossz érdekében, szabadságvágyát pedig kiélhette elméleti munkáiban. Ettől még fejet hajthatott volna VIII. Henrik előtt, ettől még nem lett volna az élete példázat. Életvitele azonban az erkölcsi individuum életvitele volt. Talán Szókratészhez lehetne hasonlítani, akinek „tanítása azonos volt életével.” Ez az „elmélet és gyakorlat egysége”,[4] mely azt mondja: menj, egészen addig, amíg tudsz olyan jót cselekedni, amit mások nem tudnak, vagy nem akarnak, de ha ennek lehetősége elvész,[5] állj meg, munkádat elvégezheti más is.[6]

            A „tiszta moralitás pátosza” Szókratész és Morus számára is „szép és következetes életet és halált tett lehetővé.”[7] Mindkettejüknek módjában volt az életet választani, számukra azonban a halál feladat volt, csakúgy, mint Krisztus számára is.

            „A világ, én nem akarok abba visszatérni, ha egészen nekem adnák is!” [...] „Határozottan arra törekedett, hogy eltávozhassék erről a történeti színtérről, ahonnan 1535. július 6-án tűnt el örökre. Szándékosan szakította meg kapcsolatát a jelennek nevezett történelemmel, mérhetetlen nyugalommal készült a halálra.”[8]

            Krisztus önmagukkal szembesítette keresztre feszítőit, Szókratész és Morus halála evilágiságban gyökerező, emberi tett. Mindketten választott halállal haltak meg, mindketten a lelkiismeret szabadságáért áldozták életüket.

            A politikai elmélet és gyakorlat kettősségét, az okosságot Morus az erkölcsi tisztaságnak rendelte alá. Még börtönőre is meg volt győződve „példátlan emberi tisztaságáról”.[9] „Inkább akarok becsületes lenni, mint okos.” [8] Ennek jegyében élt, és halt meg az egyik legnagyobb angol humanista.[10]