Kiss Zoltán honlapja

...

 

            Szakdolgozatom célja Pikler Gyula tudományos pályájának nyomon követése, különös tekintettel annak tudományelméleti vonatkozásaira. A pikleri életmű szociológiatörténeti jelentőségét tartom szem előtt mindvégig, ezért nem foglalkozom a közgazdaságtanra, a jogelméletre, a pszichológiára mint szaktudományokra tartozó problematikák ismertetésével. Ez utóbbiakat az adott tudományszakok belügyének tekintem. Noha Pikler tudományos érdeklődésének terepei változatosak, az érdeklődés tudományossága az az állandó mozzanat, mely biztosítja az életmű koherenciáját. Arról a (természet)tudományos éthoszról, értékrendről van itt szó, melynek két konzisztens sarokpontját Pikler élete végéig következetesen vallja, védelmezi:

1. a tudomány feladata törvények keresése (Pikler, 1892. p. 21.);

és az ezzel szorosan összefüggő metodológiai elv,

2. az értékmentesség követelménye, a „hibás anthropocentritás” (Pikler, 1892. p. 51.) csapdáinak elkerülése.

            A fentiekkel összefüggésben dolgozatom a következő – egymást implikáló – kérdésekre szeretne választ találni: mi minden következik Pikler természettudományos szemléletmódjából? Miért választja el egy szakadék Pikler látásmódját a vele szinte szó szerint megegyező metodológiai alapelveket valló Max Webertől? Hol érhető tetten a neokantiánus és a pikleri elvek közötti különbség? Miként lehetett Pikler neve a századelő „haladó mozgalmainak” egyik jelszava? S ennek ellenére miért néztek fel rá tisztelettel még tudományos ellenfelei is? Végül: hogyan jut el Pikler a „tudományos társadalombölcselettől” a pszichofiziológiai kutatásokig?

 

A közgazdaságtan vonzásában

 

            Pikler Gyula 1864. május 21-én született Temesvárott. A gimnáziumot Ungváron, a jog- és államtudományokat Budapesten végezte. 1884-től 1891-ig a képviselőház segédkönyvtárnoka. 1885-től a budapesti egyetemen magántanár, 1891-től címzetes rendkívüli, 1896-tól nyilvános rendkívüli egyetemi tanár. 1903-ban a jogbölcselet és a nemzetközi jog rendes tanára lett, és az 1919. évig működött. (Pallas, Révai, Magyar Zsidó Lexikon, Szabó, 1973. p. 21.)

            Az életút eredményeiről beszámoló lexikonok természetesen nem térnek ki a Ricardo-tanulmány megjelenése (1885.) és a címzetes rendkívüli tanári cím elnyerése (1891.) közötti időszakra. Ezek az évek – mint az Piklernek Concha Győzőhöz írt leveleiből [1] kiderül – nem lehettek igazán gondtalanok számára. Egzisztenciális problémák (tudniillik: anyja cselédjét fizetni, nővére hozományát előteremteni) nyugtalanítják; presztízsveszteségnek (is) érzi, hogy talán nem őt, hanem Mariska Vilmost nevezik ki a kolozsvári egyetem közgazdaságtani tanszékére; tart tőle, hogy nem kap tehetségének megfelelő állást (a levél megírásakor „könyvcímlapok másolásával” keresi kenyerét). Ezek a gondok késztetik az 1890. október 5-i levél (MTAK Kézirattár MS 4811/506) megírására, melyben – elkeseredett hangulatban – maga „kényszerül rá” saját tehetségének „bizonygatására”. Képességeinek igazolásaként Ricardóról írt tanulmánya eredetiségére [2] és mások – e tanulmányra vonatkozó – elismerő kritikáira hivatkozik.

            Dolgozatom célja szempontjából érdemes kissé hosszasabban foglalkozni az eredetileg a Nemzetgazdasági Szemle 1885-ös évfolyamában megjelent művel. Itt ugyanis kialakulásában érhetjük tetten a pikleri életmű alapgondolatainak szinte mindegyikét, valamint ez a munka árulkodik legjobban azok forrásairól is.

            Mi tudomány és mi nem tudomány a 21 éves, közgazdasági érdeklődésű, tehetséges [3] fiatalember számára?

            „…azon tételeket ugyanis, melyek a jelenségek közötti állandóan egyenlő viszonyokat kifejezik, nevezzük tudományos törvényeknek, és az ily tételek csoportjait illeti meg a tudomány neve.” (Kiemelés az eredetiben: Pikler, 1885. p. 19.) A tételek ezen osztályát „elég élesen” elválaszthatónak tartja a pre- és poszttudományos tételek sorától.. Tudomány előttiek azon tételsorok, melyek semmiféle általánosítást sem tartalmaznak. Ezek a „leíró ismék”: „leíró, descriptiv és elbeszélő, historiai u. n. tudományok.” (Kiemelés tőlem – K. Z. Pikler, 1885. p. 19.) A tudományon túli tételek sorát előállítók ezzel szemben „azt tanítják, mily czélok érhetők el az ember által, sőt annak tanításáig is merészkednek elmenni, mily czélok tűzendők ki… E tételek rendszerei adják a gyakorlati tanokat.” (Kiemelés az eredetiben: Pikler, 1885. p. 20.)

            Ha mármost arra a kérdésre szeretnénk választ kapni, hogy vajon miért pont Ricardót tünteti ki Pikler tudományos érdeklődésével, akkor egy sor indokot találhatunk a tanulmányban erre vonatkozólag. Ezek a metodológiai megjegyzések, amelyek – a „Bevezető a jogbölcseletbe” (1892.) rendszerezett, kiérlelt „gondolatvezetési szabályzatához” képest” – elszórtan fordulnak elő a műben, Ricardót mint törvényeket felfedező, és ezzel a tudományt gyarapító közgazdászt állítják az olvasó elé. Pikler – úgy tűnik – Ricardóban találta meg a maga számára az eszményi tudós mintaképét.

            „Nem azon írók sorába tartozik tehát ő (ti.: Ricardo – K. Z.), kik valamely külön érdek vagy irányzat iránt előzetesen elfogulva, az igazság iránt vakok, hanem azokéba, kik az igazságot keresve, ellentétben találják magukat külön érdekekkel és törekvésekkel és nem ijednek vissza attól, hogy ezekkel szembe szálljanak.” (Pikler, 1885. p. 16.)

            „…szigoru tudományos gondolkodása által elválasztotta a közgazdaságtant a gyakorlati gazdasági disciplináktól és megadta annak a tiszta tudomány jellegét…” (Kiemelés az eredetiben: Pikler, 1885. p. 16.)

            Ricardo „az első teljesen elméleti író, az első, ki teljesen öntudatosan, nem a legjobb gazdasági rendet keresi, hanem önmagáért is fontos és hálás feladatnak tekinti a ténylegest elemezni. (Kiemelések az eredetiben: Pikler, 1885. p. 22) [4]

            Mint említettem, a Ricardo-tanulmány nemcsak a módszertani fejtegetések szempontjából lényeges, hanem egyben elvezet a pikleri észjárás egyik fő inspirálójához, J. E. Cairneshez is.

            Cairnes, „Vezérelvek a közgazdaságtan köréből” című művében, többek között a társadalmi elosztás kérdéseit is tárgyalja. Ez az a tudományos téma, mely leginkább késztetheti arra a szaktudóst, hogy saját, az igazságosságról való elképzeléseit tudományos mezbe öltöztetve, mint az „igazság parancsát” tüntesse fel. Cairnes be is mutatja azokat a szabályokat, melyek a szétosztás igazságosságát vannak hivatva vezérelni. Így például: „mindenkinek az ő szüksége szerint”; „mindenkinek az ő munkája szerint”; „mindenkinek az ő áldozata szerint”. A „tudományos prófécia” csábító lehetőségét azonban fegyelmezetten elkerüli: „Tekintet nélkül arra, hogy a szóban forgó elvek helyesek-e vagy nem, annyi bizonyos, hogy a felvetett kérdéssel szemben semmire sem megyünk velük,, amiért nem is érdemesek arra, hogy velük tovább foglalkozzunk. Az előadottak szerint én részemről képtelen vagyok az elvont igazságosság elveiben olyan kulcsot találni, amely a vagyonmegoszlás gyakorlati problémáinak megoldására alkalmazható volna. Hozzá kell tennem, hogy époly kevéssé vagyok képes a közgazdasági törvények hatásából folyó tényleges eredményekben az elvont igazságosság elveinek megvalósulását látni.” (Cairnes, 1908. p. 236.)

            Pikler Gyula a gazdasági élet terepén kutatva, a közgazdaságtan vonzásában jut el a tudományosság azon eszményéhez, amelyhez mindvégig hű maradt. A némettel szemben az angol, a leíróval szemben a törvénykereső, az ideológikus igazságossággal szemben az univerzális igazság kutatása jellemzi választott eszményét.

 

            A fenti szellemről tanúskodik két, a Budapesti Szemlében megjelent, rövidebb dolgozata is.

„Az állam ellen” című tanulmány Herbert Spencer politikai tanainak cáfolatát [5] tartalmazza. A korlátlan szabad verseny és az állami be nem avatkozás, a tiszta individualizmus és a „családi elv” háttérbe szorítása: a „régi liberalizmus” ezen – „a socialis kérdést nyíltan hagyó” – elvei váltják ki Pikler bírálatát. Pikler szerint „az emberi társadalom okvetlenül socialistikus, e szónak a szokottnál magasabb, tágabb értelmében”. (Pikler, 1886. p. 50.) E társadalomban, mint azt már a Ricardo-tanulmányban is írja, korántsem korlátlan a gazdasági verseny (se a tőke, se a munka mozgása nem korlátok nélküli), korántsem az érdemekhez mértek a jutalmak, az pedig végképp ideológikus vágyálom, hogy a „rabszolgaság a szabad versenyben teljesen megszűnik.” (Pikler, 1886. p. 60.) Az állami be nem avatkozás elvével Pikler szembeállítja a társadalom tudatos, a társadalmi okozatossági törvények szem előtt tartásával történő, tervszerű átalakítását.

            Mégis – tehetnénk fel a kérdést – mi az, ami Piklert elválasztja kora szocialistáinak nézeteitől? [6] Hiszen Pikler is egy, a javak elosztásának új rendjét megvalósító államberendezést gondol a jövő ígéretének.

            „Ez államberendezés főtényezője egy uj vagyonjog, egy vagyonjog, mely mellett lehetetlen, hogy némelyek mint croesusok, mások mint koldusok lássanak napvilágot, hogy a munkások éhezzenek és dologtalanok élvezzenek, egy vagyonjog, mely az egyén rendelkezését a törzsvagyon fölött, embertársai boldogságára való tekintetből a mai vagyonjognál hatályosabban fogja korlátozni. E vagyonjog részleteit, véleményünk szerint, ma még megállapítani nem lehet. A tudományok haladása, nagymérvű változás a vallás, az érzelmek és előítéletek terén, a nagy néptömeg körében, földrajzi fölfedezések és hasznos találmányok, átalakulások az állam és nemzetek hatalmi viszonyaiban és a népesség területi eloszlásában várnak az emberiségre, mielőtt ama nagy reform bekövetkezhetnék, a melyre ama tények mind befolyást fognak gyakorolni. A mi álláspontunk különbözik tehát a socialisták –és communistákétól, kik terveikkel már ma készen vannak és mi fő, azt hiszik, hogy azok már ma kivihetők.” (Kiemelések tőlem – K. Z. Pikler, 1886. p. 236.)

            1890-ben jelent meg Pikler Gyula másik tanulmánya „Angol és német közgazdaságtan” címmel.

            Kik tettek többet a tudomány terén? – e kérdésről vitatkozik a párbeszédes formában megírt mű két fiktív szereplője. Noha „Pikler” már az elején leszögezi, hogy: „Rám nézve az egész „tudomány”-ban nem lehet érdektelenebb és ízléstelenebb kérdés” (Pikler, 1890. p. 239.), de mivel a „német tudomány a kihívó fél”, belemegy a vitába. Csakúgy, mint a Ricardo-tanulmányban, Pikler bebizonyítja, hogy az angolok végezték el a nagyobb munkát, mivel: „A tudomány igazságokból áll. Az gazdagítja a tudományt, ki az igazságokat szaporítja.” (Pikler, 1890. p. 240.) A német, adathalmozó, leíró történeti iskola pedig nem törekszik tudományos igazságok megállapítására. (Vö.: Pikler, 1890. p. 245.) „A történeti iskola nem fedezett föl új elméletet, nem javasolt új gyakorlatot, hanem egy nagy anyagát gyűjtötte össze a gazdaságtörténetnek.” (Pikler, 1890. p. 375.)

 

            A két – kis túlzással akár ismeretterjesztőnek is mondható – cikk végleg lezárja Pikler „közgazdász korszakát”. A jogbölcselet tanáraként már „csak” mint „alapozó tárgyat” említi a közgazdaságtant az elméleti érdeklődésű joghallgatók számára. (Pikler, 1892. p. XII, XXII.) Ezzel Pulszky Ágost nyomdokain halad, akinek előadásain „éreztük, hogy itt a jognak egy egészen másfajta, de igaz érdekes és fontos tudománya készül, mely rokonabb a közgazdaságtannal, mint a jogászattal és a mely a természettudományok hatalmas családjához tartozik.” (Kiemelések tőlem – K. Z. Pikler, 1892. p. XI.)

 

            Dolgozatom következő fejezetében megkísérlem kifejteni Pikler Gyula „Bevezető a jogbölcseletbe” című művéből az értékmentes tudományra vonatkozó részeket. A szó szoros értelmében „ki kell fejteni” e gondolatokat a (természettudományos) törvénykereső szociológia „burkából”.

            Paradigmateremtő értéket tulajdonítok a jog fejlődéséről szóló törvényének. Az a séma, melyet Pikler felvázol, akár – nagyon „termékeny félreértéssel” – „Magyarország felfedezését” is elindíthatta volna:

– milyen konkrét társadalmi csoportok vannak az országban?

– milyen tipikus jogérzettel, végső célokkal rendelkeznek e csoportok?

– hogyan szerveződnek, milyenek az erőviszonyok közöttük?

– milyen érdekérvényesítő lehetőségeik vannak?

– hogyan működnek politikai intézményeink? stb., stb.

A „tudományos üzem” XIX. század végi állapota persze gyakorlatilag nem tette volna lehetővé az ilyen empirikus jellegű kutatásokat…

            E re-konstrukció után a pikleri elmélet forrásait tárgyalom. A neokantiánussal szemben a liberális, utilitarista hagyományt tartom meghatározónak. J. S. Mill szellemi öröksége különösen fontos, mivel Pikler „szinte valamennyi állítása” Mill „Logikájában” (és egyéb műveiben) nyeri értelmét, durván fogalmazva: Milltől származik. Ez a rész logikailag készíti elő a „célszerűségi belátás” törvényének – rövid – tárgyalását.

 

 

A (természet)tudományos jogbölcselet megteremtésére irányuló kísérlet kudarca

 

I. A „Bevezető a jogbölcseletbe” című mű mint „észvezetési szabályzat” egy törvénykereső jogszociológia számára

 

            Pikler tudománypolitikai körülményekre hivatkozik, melyek műve megírására késztették. Veszedelmesnek és károsnak tartja, hogy a jogászi szemléletű, a „gyakorlati irányt” képviselő tanárok a jogbölcselet oktatását háttérbe akarják szorítani az egyetemen. A gyakorlati célra, jogalkalmazásra irányuló jogászat tanításánál „az üldözött elméleti tanszakoknak úgy tudományos mint gyakorlati fontossága összehasonlíthatatlanul nagyobb.” (kiemelés az eredetiben: Pikler, 1892. p. VI–VII.)

            A „gyakorlati irány” túlzói tévedésben vannak a jogbölcselet aktuális helyzetére vonatkozólag is. Nem vesznek tudomást az itt végbement tudományos paradigmaváltásról: „Ezért mondják, hogy a jogbölcselet nem tudomány, hanem egyéni nézet arról, hogy mi a jogos; pedig a mai jogbölcselet a jognak tulajdonképeni tudománya ugyanolyan értelemben, mint a természettudomány a többi természetnek.” (Pikler, 1892. p. XII.) E tudományos paradigmaváltás száműzte a természetjog oktatását az európai egyetemekről (itt emlékezik meg Pulszky hazai érdemeiről is), s ez hozta monopolhelyzetbe a természettudományos jogbölcseletet, melynek minden esélye megvan a jogtudománnyá válásra.

            A jogi élet egyetemes természeti törvényszerűségeinek kutatása, a jogbölcselet elméleti érdeke fontosabb a törvényhozásra nézve, mint a jogászat inkább esztétikai érdeket kielégítő tanai. A jogászat a törvényszerkesztés, valamint a jogalkalmazás, és nem a törvényhozás tudománya. [7]

            A mű legterjedelmesebb részében Pikler a különböző természetjogi iskolák elméleteit teszi bírálata tárgyává. A természetjogászok bizonyos végső értékekből, végső világnézeti célokból kiindulva „egy oly jogot iparkodnak kieszelni, a melyet véleményök szerint minden államnak kivétel nélkül, minden időkön keresztül, állandóan fönn kellene tartania.” (Kiemelés az eredetiben: Pikler, 1892. p. 4–5.) Ehhez a jogi konstrukcióhoz mint etalonhoz mérik hozzá a tényleges jogot, s ez szolgál mércéül a különböző pozitív jogok helyességének megítélésére is. A természetjogászok saját, jogérzetükből fakadó „világnézetüket” tértől, időtől független, egyedül helyes világnézetként igyekeznek terjeszteni. „Eredendő bűnük” nem is ez az ideologikus elfogultság meggyőződéseik iránt, hiszen ez természetes, hanem az, hogy tudományosan bebizonyíthatónak vélik azokat. Pikler az elfogulatlan, értékmentes tudományosság álláspontjáról vitatkozik e nézetekkel. „Én e lapokon csak a tudomány és nem az én egyéni eszményeim terjesztője akarok lenni. […]áltudományt csinálni, hogy látszólag bebizonyítsam, hogy az én eszményeim az egyetlen jogos eszmények, erre képtelen vagyok.” (Pikler, 1892. p. XVII., XVIII.)

            A jogbölcselet feladata nem az ideális jog keresése, hanem a tényleges jogi élet tudományos törvényeinek megállapítása. Azért „csak” bölcselet, mert még nem ért el arra a fejlettségi fokra, hogy jogtudománynak nevezzék. Az új paradigma kiépülésének azonban semmiféle elvi akadálya nincs. Az oknyomozó, tudományos törvényeket kereső jogbölcselet az általános társadalmi tudomány, a szociológia része (vö.: Pikler, 1892. p. 6.).

            Pikler a tudomány által keresett törvényeknek a következő jellemzőket tulajdonítja:

1. mindenoldalú igazságot kell tartalmazniuk (vö.: Pikler, 1892. p. 49.)

2. az emberek bizonyos lelki tulajdonságaira, valamint kültermészeti – ideérti a társadalmi, gazdasági, stb. viszonyokat is – körülményekre kell végső soron alapozódniuk. [8]

            A tudományos törvények egy különös csoportjára, a jogbölcselet illetékességi körébe tartozó törvényekre a fenti általános kritériumokon túl még egy különös követelmény is vonatkozik: a törvényszerűen együtt előforduló tények legalább egyikének jogi jelenségnek kell lennie. [9]

            Pikler társadalomfelfogásából következik, hogy a második kritérium túlsúlyos mozzanatának az emberi természetet tekinti. A társadalom Pikler számára egy olyan organizmus, mely egyénekből tevődik össze, s ezen egyének tevékenységének eredője az organizmus működése. [10]

            Piklernek az emberről alkotott képe, a pikleri antropológia kétpólusú: az egyik oldalon tételezi a legkülönfélébb ösztönök létezését; a másik pólust pedig az emberi értelem alkotja. Az ösztönök egyfajta megalapozó szerepet játszanak, tehermentesítik az értelmet az „alsóbbrendű munkáktól”. (vö.: Pikler, 1892. p. 86.) [11]

            Mindkét tényező szükségszerű létezéséről Pikler meg van győződve, nemcsak a múltra, de a jövőre nézve is. A szükségletek kielégítésének mindkét – közvetlen, illetve közvetett – útja lehet célszerű, de mindkettő tévedhet is. „Azok a társadalmak maradnak fenn és gyarapodnak, a melyek akár ösztönszerűleg, akár értelem szerint a nekik czélszerűt teszik. [12] […]A szerencsésen organizált társadalmakban a két vezető szerencsésen, a szerencsétlenül organizált társadalmakban szerencsétlenül hat össze.” (Pikler, 1892. p. 88.)

            Pikler nem hagy kétséget az iránt (s későbbi kutatási irányát is ez szabja majd meg – vö.: A jog keletkezéséről és fejlődéséről 1897.), hogy az emberi értelem gyarapodását tekinti az igazán dinamizáló tényezőnek (bár nem zárja ki az ösztönök változását sem). [13]

            „A magasabb rendű eszmélő lények eszmélete lassacskán fejlődött ebből (tudniillik a kezdetleges ösztönökből – K. Z.), egészen fel az ember értelméig. Ez az értelem a maga, érzelmileg neutrális, pusztán elméleti állapotaival jobban szolgál az ember életének, mint a hogyan szolgál ama kezdetleges lények ösztöne azok életének. Mennél jobban halad előre az értelem ebben a fejlődésben, annál jobban teljesíti ugyanazt a feladatot, a melyet az eredeti ösztön teljesített, hiszen minden fejlődés és tökéletesedés abban áll, hogy ugyanaz, a mi alsó fokon közvetlenül végeztetett, kerülő úton jobban végeztetik. De oly tereken, a hol az értelem még nem fejlődött eléggé, a neutrális igazság iránt való érzék még nem is vált el nagy mértékben az eredeti vagy csak csekély fejlettségű ösztöntől és azért csak tökéletlenül működik és ezen ösztön uralma alatt áll.” [14] (Pikler, 1892. p. 65–66. kiemelés tőlem – K. Z.)

            A jogbölcselet és a természetjog vitájához egy újabb – a tudomány mellett szóló – érvet kínál a pikleri antropológia: „[…] a míg az értelem a társadalmi kérdések megoldására fejletlen, addig az ösztönnek kell uralkodnia, hogy a társadalom éljen és fejlődjék. De a tudomány, a melynek czélja ezen értelem fejlesztése és nem a társadalom pillanatnyi vezetése, a mely a jog egy valóságos szigorú természettudománya akar lenni, e tudomány helytelennek kénytelen mondani az értelem azon elhomályosítását az ösztön által, mely a természetjogban rejlik.” (kiemelés az eredetiben: Pikler, 1892. p. 67.)

            Pikler antropológiájából, annak „ösztön-elméletéből” vezethető le a Bevezető… egyik kulcskategóriája: a jogérzet. [15] „Az élet lehetetlen, ha közvetlen ösztönök nem pótolják értelmünk és ismereteink hézagait.” (p. 85. kiemelés tőlem – K. Z.) A jogérzet az a mindenkiben közvetlenül működő „iránytű”, mely eligazodni, orientálódni segít a jog világában. Ennyiben ez a „jogérzet nagyon hasznos az emberek jóléte szempontjából”. (p. XIV.) „Minden embernek van … jogérzete” (p. XIV., 26.), és „ez a jogérzet független valami a hasznosnak mérlegelésétől vagyis ellentmond az utilitarizmusnak”. (p. XIV.) A jogérzet magától értetődő, reflektálatlan jogmeggyőződéseket, értékeket, végső célokat, eszményeket sugall az embereknek, akik e szerint cselekednek. (Vö.: p. XIV., 47, 57. stb.)

            „Minden embernek van ugyan jogérzete, de nincs egyenlő jogérzete.” (p. 26.)

1. „Léteznek általános, közös emberi jogmeggyőződések” (p. 27.)

„[…]valamennyi embernek, a legkülönbözőbb népeknek és koroknak vannak egyező jogmeggyőződéseik” (p. XIV, Vö.: p. 29, 52.) E tényt Pikler számára egyrészt a tapasztalat bizonyítja [16]; másrészt szükségszerűségekre hivatkozik [17].

            Pikler itt valami olyasmire gondol, amit A jogászat módszere című fejezetben (p. 10–11.) ad elő. Vagyis: létező jogintézményekből elvonhatók olyan szabályok, melyek mindegyikre érvényesek. [18]

            A természetjognak tehát lehetséges egy szűk meghatározása (vö.: p. 27–28.), mely „megállapíthatja… az igaz jognak egy corpusát, a mely nem lesz jelentéktelen.” (p. 53.) „Csakhogy soha természetjogász a természetjog említett szűk meghatározásához hű nem maradt. Ellenkezőleg, minden természetjogász […] művei legnagyobb részében létező jogi meggyőződéseknek, fennálló intézményeknek meg- és elítélésével foglalkozik, annak bizonyításával, hogy azok a természetjoggal ellenkeznek. (Csak ez utóbbi kiemelés az eredetiben: p. 28.) A természetjogászok tehát azokat a létező meggyőződéseket, intézményeket bírálják, melyekből induktíve elvonhatók a „lehető természetjog” szabályai. Éppen ezért: „a természetjogász a maga, vagy az emberiség egy részének jogi meggyőződéseit az egész emberiséggel az által akarja elfogadtatni, hogy úgy tünteti fel a dolgot, mintha azok az emberiség közös meggyőződései volnának.” (p. 28.)

            /A fentiekre vonatkozik a később tárgyalandó „észvezetési szabályzat” 1–4. pontja. (p. 52.)/

2. „De a különböző emberek jogérzetében az alapvető, a legmélyebb kérdésekre vonatkozólag vannak eltérések is.” (p. 29.)

Ezek az eltérések különböző társadalmak, különböző korok, különböző osztályok, különböző egyének között léteznek. (vö.: p. 101.) Ezen eltérések megállapításával veszi kezdetét a pikleri értékmentes jogszociológia, több mint egy évtizeddel megelőzve Weber hasonló – bár a neokantiánus hagyományból származó – gondolatait. Pikler szerint – az antropológiai sajátosságokban gyökerező – jogérzetek különbözőségéből fakadó közvetlen jogi meggyőződések közötti vitákban a tudomány – valamely kizárólagosságra törő jogérzet mércéjével – nem dönthet. (Amit mégis megtehet, azt az „észvezetési szabályzat” 5–8. pontja tárgyalja. (p. 53.)

            A tudós számára a jogérzetek tarka sokfélesége olyan adottság, melyet a jogbölcselői tekintetnek (p. 143.) egyforma szemmel kell néznie! (vö.: p. 49.) Csak a jogérzetek összefüggéseit (p. 49.) szabad az értékmentes tudománynak vizsgálni! A tudós a „mindenoldalú igazságra” (p. 49.) tör, nem homályosíthatja el szemét saját jogérzete, ill. annak eszményei.

            „Én magam, a ki e sorokat írom, nem vagyok evvel máskép, mint az olvasó; nekem is vannak eszményeim – amelyek azonban nem tartoznak ide, a tudományba – és én rajongok a könyvekért, a melyek eszményeimért harczolnak. (p. 48–49. kiemelés tőlem – K. Z.)

            „Tagadom azt, hogy minden jogi vitakérdésben egy egyedül igaz, jogos döntést tudományosan megállapítani lehetséges volna. Tagadom ezt különösen azon eltérések tekintetében, a melyek különböző emberek között a végső célok és az egymással ellentétes igények megítélése tekintetében fenforognak. Tagadom, hogy azon nagy harcokban, a melyeket különböző jogfölfogások egymással vívnak, tudományosan dönteni lehetne; hogy például tudományosan be lehetne bizonyítani, hogy a patriótikus és a kozmopolitikus, az uralmi vagy a békeeszmény közül egyik a jogos, a másik jogtalan. Tagadom azt, mintha be lehetne bizonyítani, hogy jogos, hogy némely emberek boldogok legyenek, mások szenvedjenek, némelyeknek több boldogság jusson mint másoknak, vagy hogy minden embernek egyforma joga van a boldogságra. Ily eszményeket – nézetem szerint – át lehet érezni, lehet értök küzdeni, de egyedüli jogosultságukat az ellenkező eszményekkel szemben bebizonyítani nem lehet. A tudomány taníthatja, hogy az eszmények egyike vagy másika hogyan érhető el, milyen hatása lesz megvalósításának, mely eszmény fog tényleg diadalra jutni (kiemelés tőlem – K. Z.); a tudomány és a tudós ezen módon szolgálatába állhat egyik vagy másik eszménynek, de az eszményt adottnak kell vennie (kiemelés tőlem – K. Z.); a tudomány képtelen bebizonyítani, hogy ez eszmény diadalra jutása az örök jognak megfelel, hogy ez eszményt kell kitűznünk.” (p. XIV–XV.)

            Az értékmentesség e himnuszának követelményeihez – mint azt bizonyítani igyekszem – Pikler mindvégig hű maradt.

            Pikler a jogérzetek közötti eltérések következő típusait sorolja elő, mely jogérzetek között az értékmentes tudomány, s egyáltalán a gondolkodás nem dönthet:

1. Eltérés a végső célokban

            Minden ember a saját boldogságára tör [19], de vágyaik, érdekeik, szükségleteik (vagyis „lelki természetük”) eltérőek, s ebből következően más-más célt tűznek maguk elé. Ilyen célok: gazdagság; tudás; élvezetek; információk; hatalom; nyugalom; stb. (vö.: p. 30.) A lelki természetek különbözősége okozza, hogy a tudomány nem dönthet a végső célok között.

            Itt említi meg Pikler, hogy „ha az emberek tényleges lelki természetétől eltekintünk” (p. 32. kiemelés tőlem – K. Z.), megkonstruálhatjuk az absztrakt boldogság után vágyó ember ideáltípusát [20], de ez az „elméleti megoldás” semmiképpen sem kielégítő, nem vezet semmire. Már a következő sorokban vissza is veszi a feltételt, s a gondolati játék után leszögezi: „Miután az emberek már egy bizonyos lelki természettel bírnak,, miután boldogságukat bizonyos dolgokba helyezték, azt tekintik a helyes jognak, a mi nekik boldogságuk ezen elemeit biztosítja és nem azt, a mi őket boldogítaná, ha más lelki természettel bírnának. Erkölcsi becset, értéket tulajdonítanak bizonyos dolgoknak, még ha be is látják, hogy boldogabbak volnának, ha nem tulajdonítanának azoknak értéket és hogy azok boldogabbak, akik így tesznek. A jogosnak elválása a czélszerűtől tény, a melyet elhanyagolni nem lehet. A jogosnak, a czélszerű mellett, megvan a maga külön mértéke az emberek lelki világában.” (p. 32. kiemelés az eredetiben) A fenti szöveghez csatolt lábjegyzetben e különválást célszerűnek tartja, s előreutal antropológiai fejtegetéseihez.

            Az emberek antropológiai sajátosságaiból (lelki természetükből) ugyanis az következik, hogy nemcsak a rájuk nézve hasznosat, célszerűt cselekszik. Beláthatjuk bármely harmonikus, ideális berendezkedés célszerűségét – mondjuk az egész emberiség boldogságára; vagy a „nembeliségre” vonatkoztatva, – de a saját – bélyegezzük akár partikulárisnak – értékválasztásunkhoz való ragaszkodásról, sőt, az azért való önfeláldozásról mégsem tudunk lemondani.

            „Elvileg, elvontan tekintve a dolgot, az értelem joggal ítélhet az ösztönök felett” (p. 87. kiemelés tőlem – K. Z. Ezt fogalmazza meg az „észvezetési szabályzat” 9. pontja: p. 54.), de gyakorlatilag nem lehet eltekinteni a jogérzetnek tetsző cselekvés örömétől, boldogító következményeitől. (vö.: 82–85.) Az utilitaristák minden körülmények között célracionálisan viselkedő eszményi emberét Pikler a természetjogi mitológiák világába száműzi. Az értékracionális cselekvés nem leküzdendő, s nem leküzdhető sajátossága társadalmi életünknek. Itt utalnék Piklernek a radikális (inkább célracionális) és a konzervatív (inkább értékracionális) emberekről tett kijelentésére: „mindakettő szükséges a társadalom életében.” (p. 88.)

            Mindezekből tehát következik: „Annak bebizonyításával, hogy egy jog a legczélszerűbb, még nem bizonyítottuk be, hogy az a helyes, az igaz, a jogos jog.” (p. 34.)

2. Eltérés az igények elismerésében

Ezen eltérésekből származnak a legkeményebb küzdelmek, pl. az osztályok között: ilyenkor az „uralkodó jogmeggyőződéssel” szemben áll a „gyöngék ellenkező jogérzete”. (vö.: p. 35.)

            Mindezek az eltérések visszavezethetők arra az ellentmondásra, mely „önző vágyaink határtalansága” és a földi javak korlátolt volta között feszül.” (vö.: p. 36.)

            Kinek a boldogsága jogos? Kié jogtalan? E kérdésekre mindenki jogérzetéből fakadó, egymással ellentétes válaszokat ad, melyek között a tudomány nem dönthet. A tudomány nem mondhatja meg, hogy a javak milyen elosztása volna igazságos. [21]

            „…lehetetlen bebizonyítani, hogy valakinek joga van a boldogságra, vagy annak valamilyen mértékére” (kiemelés az eredetiben: p. 36.) Az igényeket csak átérezni és kiküzdeni lehet. (vö.: p. 39.)

            „A végső jogelvek tudományos bebizonyíthatóság(á)ban való hit még nem biztosítja a jó jog uralmát. Ezt csak a megfelelő jogérzet tényleges megléte az emberekben biztosítja, és ez a jogérzet meglehet abban is, a ki nem hiszi, hogy az ő jogérzetének végső, egyedüli igazsága tudományosan bebizonyítható. A jog tudományos bebizonyíthatósága továbbá nem biztosítja még a gyöngébbek és elnyomottak egyenjogúsítását és fölszabadulását; ezt csak az biztosítja, ha ezekben megvan a maguk jogainak érzete és a törekvés és erő azokat kiküzdeni; ez pedig nem függ szükségkép attól, vajjon hisznek-e ők joguk tudományos bebizonyíthatóságában.” (p. XVI.)

3. Eltérés a közvetlen különös jogmeggyőződésekben

Az embereknek vannak közvetlen különös jogmeggyőződéseik, amelyek nem vezethetők le az általuk elismert magasabb jogelvekből; amelyeket nem bizonyos célok eléréséért követnek; s „a melyeknek az emberek minden tudatos ok nélkül hódolnak.” (p. 39.) Ilyen – tradicionális cselekvést eredményező – meggyőződés pl. az ősi intézményekhez való ragaszkodás; a vérfertőzés jogtalansága; jogok, büntetések kiterjesztése vérrokonokra; stb. (vö.: p. 39., 83., 40.)

Ezekkel szemben szintén nem lehet a tudományos bizonyítás eszközeivel fellépni, mivel: „a czélszerűségből kiinduló gondolkodás félénken meghajlik a közvetlen igazságosság előtt.” (p. 43.)

            A természetjog a fenti értékvitákban „tudományosan” akar állást foglalni, dönteni. Pikler ezzel szemben fejti ki az értékmentes tudományosság „észvezetési szabályzatát”: „…mi lehető mégis azon a téren, a melyet a természetjog magának akar lefoglalni”. (p. 52.)

Mit tehet az értékmentes tudomány Webernél és Piklernél?

(A pikleri „észvezetési szabályzatot” jegyzetben [22] közlöm.)

            Weber szerint [23]: „Egy empirikus tudomány arra senkit sem taníthat meg, hogy mit tegyen, hanem csak arra, hogy mit tehet és – bizonyos körülmények között – mit akar.” (kiemelés az eredetiben: Weber, 1970. p. 12.)

A tudomány eszerint meghatározhatja rögzített cél esetén:

a) az adott cél eléréséhez szükséges legcélravezetőbb eszközt, eszközöket.

b) az „a”-ból következően gyakorlatilag minősíthetjük magát a célkitűzést értelmesnek, ill. értelmetlennek.

c) feltárhatjuk, hogy bizonyos eszköz/ök kiválasztása milyen nem szándékolt következményekkel járhat. Ez az empirikus értékelemzés a „Mibe kerül?” kérdésre ad választ.

A tudomány érték-interpretációs lehetőségei:

d) konkrét értékítéleteket visszavezethet „végső értékeszmékre” – axiomatizálás („Mit akar?”)

e) konkrét gyakorlati problémákra vonatkozólag elkészítheti a lehetséges értékelő álláspontok listáját. („Miket akarhat?”)

f) megállapíthatja konkrét értékítélet, valamint értékítéletek halmazának konzisztens, ill. inkonzisztens voltát. [24]

A tudós – értékvitákban – „pozitív” kritikát is kifejthet, saját eszmény talajáról támadhat „idegen akarásokat”, idegen eszményeket. Az ilyen értékelési viták segítik, hozzájárulnak az eltérő álláspontok, értékrendek tisztázásához. Az értékvitákban a tudós kötelessége figyelmeztetni az olvasót, „hogy innen és innen kezdve már nem a gondolkodó kutató beszél, hanem az akaró ember, hogy az érvek itt és itt már nem az értelemhez, hanem az érzelemhez szólnak.” (kiemelés az eredetiben: Weber, 1970. p. 18.) E „tisztességességi követelménnyel” nagymértékben összecsengenek Pikler gondolatai: „Valljuk be meggyőződésünket, egyikünk a nemzetit, a másik a kozmopolitikust, az egyik a demokratikust, a másik az arisztokratikust, és így tovább, kiki egyéni lelkülete, érzelmi természete szerint; küzdjünk e törekvésekért; világosítsuk fel továbbá egymás értelmét a tények tekintetében. […] De […] ne rontsuk meg e törekvések miatt és azok hevében a tudományt, és ne csináljunk megint és mindig olyan áltudományt, a milyen a 17. és 18. század természetjoga volt.” (kiemelés az eredetiben: p. XX.)

            A további párhuzamok Pikler 1–9 és Weber a–f között:

=== megegyező

≠≠≠ hasonló gondolatok

 

2===d

3===a

4≠≠≠f

5≠≠≠f vö.: Pikler, 1892. p. 60.

6≠≠≠b

7===a, b, c vö.: Pikler, 1892. p. 41., 48., XV.

8 saját jogérzet szolgálatában ===a

9=== a weberi „pozitív” kritika vö.: Pikler, 1892. p. 32.

 

A 9-re vonatkozólag Pikler azzal is tisztában van hogy a „mértékek meghamisítása”, a jogérzetek eliminálása sem elég az ellentétes igények közti döntés (tudományosan igazolható döntés) meghozatalához! [25]

            A metodológiai problémák tisztázása után ideje rátérni a tényleges jogfejlődés pikleri törvényeire: hogyan látja a „jogbölcselői tekintet” a jog változásait.

 

A jog fejlődésének törvényszerűsége az empirikus érvényességek síkján

            Ismételten leszögezhetjük: a jogfejlődés tudományos kérdésében Pikler a természetjog csapdáját akarja elkerülni: a jogi meggyőződések tarka sokféleségében nem tartja tisztességesnek saját jogérzete „kizárólagos” követését; nem bizonyíthatja be saját elképzeléseinek egyedüli helyességét (vö.: p. 26.); nem tekinthet el az emberek tényleges lelki természetétől (vö.: p. 32.); egyforma szemmel kell vizsgálnia mindenféle jogérzetet (vö.: p. 49.). „Minden létező és a jog összefüggéseit” (p. 8.) a tudós megállapíthatja anélkül is, hogy egyben válaszolna a „milyennek kellene lennie?” kérdésre. „A ki a vágytól az iránt, a minek lenni kellene, elvesztette tiszta látását az iránt, ami tényleg van, az alkalmatlan a tudományra.” (p. 50.)

            Mielőtt az empirikus érvényességek síkján megfogalmazott szociológiai törvényszerűséget bemutatnám, emlékeztetnék a pikleri társadalomfelfogás és antropológia fontosságára.

            Pikler társadalomfelfogásából [26] adódik, hogy az egyes emberek (valamint: „szervezkedési képességeik” (p. 125.) fokozódásával csoportok, osztályok) közvetlen jogérzettől vezérelt cselekvései, küzdelmei hozzák létre, s fejlesztik az „élő jogot” (p. 57.). E küzdelmekbe a tudomány közvetlenül nem szólhat bele (később látjuk majd, s ez a pikleri antropológia logikus következménye, hogy közvetve viszont igen), gondolkodás nem békítheti ki az ellentéteket: jogainkat csak átérezni, s kiküzdeni lehet. Az eltérő jogérzettel bíró emberek (s csoportjaik) eltérő törekvéseinek harcából ered a valóságos jogfejlődés:

 

                                                           vö.: konzervatívok

 

Való, tételes jog és jogfejlődés

 

                                                           vö.: radikálisok

 

 

(Az ábra a 103. oldalon található.)

A tényleges jogfejlődés szükségszerű eredője a különböző törekvések összecsapásának. Szükségszerű [27], mivel adott erők, adott körülmények között csak ilyen eredményre juthatnak. A létrejött kompromisszumot mindenki magasztalja (amennyiben érdekeinek megfelelő), s gyalázza (amennyiben eszményeitől eltér) is egyben. „Egy más jogot tartunk szentnek és egy más jog előtt kell meghajolnunk.” (p. 104.) Éppen ez az elégedetlenség az, ami – érzelmi alapon – dinamikára hajlóvá teszi a modellt. Az erre épülő tényleges dinamizáló elv pedig – mint azt már a pikleri antropológia tárgyalásakor láthattuk (vö.: e dolgozat p. 5.) – az értelem („belátás”) fejlődése.

            A „jogérzet fejlődése” (vö.: pl. p. 29.) megszüntethet, de ki is élezhet bizonyos eltéréseket. Az a szociológiai törvény, amit Pikler felfedezett, nem szab meg semmiféle végső jogelvet, melyre az embereknek törekedniök kellene: „…minden tudomány hatalmasabbá teszi ugy a jó mint a rossz törekvéseket, szolgál jónak, rossznak egyaránt.” (p. 105.) A törvény csak azt teszi lehetővé, hogy „folyton előre lássuk, hova fejlődik a jog” (p. 104.), de tudnunk kell, hogy „nem csak fejlődés, hanem felbomlás is készülhet – az, hogy mi fejlődik, attól függ, hogy mi mire törekszünk.” (p. 104.)

            „Némelyek azt hiszik, hogy minden egyéni törekvés hiábavaló, ha a jognak – az államnak, a társadalomnak – egy bizonyos törvényszerű fejlődési menete van; de ez nem áll, a fejlődési menet épen a törekvések minőségétől függ.” (p. 104–105.) „Egyéni törekvéseink megvalósításában csak számolnunk kell a mások törekvéseivel és a kültermészeti tényezők hatásaival, de törekvésekkel lehet és kell bírnunk. Minden cselekvésünkben először bizonyos czéllal kell bírnunk, másodszor tudnunk kell a világ fölött uralkodó törvényeket. Ez utóbbiak ismerete nem pótolhatja magát a czélt; törekvéseinket csak hozzá kell szabnunk e törvényekhez.” (p. 104.)

            A jogfejlődés sémája, amelyet Pikler felvázol, több szempontból igen érdekes. Egyrészt, ha jobban megfigyeljük az ábrát, és mindegyik törekvés mögé egy-egy embert képzelünk: a való jogfejlődés a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb boldogságát [28] eredményezi! [29] A jogérzetek, s a csoportok erőviszonyainak (bármiféle) változásával is megmarad ez az elv. [30] Másrészt [31]: Pikler értékmentes szociológiát művelve szükségszerűen érvényesülő törvényt (e törvény értéke nem annyira tartalmi, mint inkább paradigmatikus jelentőségében van) fedez fel, s ezzel a tudományos igazságok számát gyarapítja, csakúgy, mint eszményképe: Ricardo. Ugyanakkor, a materiális értéketika talajáról (!) „pozitív” kritikát is kifejthet, amikor a jog egy lehetséges változása – a radikális törekvések – mellett érvel. [32]

            „Mint minden embernek, úgy megvannak természetesen nekem is, egyéni eszményeim, törekvéseim. És mint minden ember, természetesen küzdeni akarok értök én is. Remélem, hogy a mi csekély tudományom van, azt is szolgálatába fogom állítani ezen eszményeknek, azon egyetlen módon, a melyen a tudomány – ha önmagához hű marad – azoknak szolgálhat, t. i. hogy keresni fogom, mi módon valósíthatók meg ezen eszmények.” (p. XVIII. Vö.: „észvezetési szabályzat” 8. pontja)

 

[Az eddigiek tárgyalási módjának utólagos racionalizálása]

            Ha itt, ezen a ponton lezárnám dolgozatomat, meglehetősen hamis képet festenék nemcsak Pikler tudományos pályájáról, hanem még a „Bevezető…”-jéről is. Az eddigiekben ugyanis csak az igazság felét mondtam el, bár a pikleri értékmentes jogszociológia „védőügyvédeként” megpróbáltam azt mint nem-féligazságot előadni. Re-konstrukciómat több dolog is mentheti [33]:

1. Pikler szubjektíve meg volt győződve arról, hogy értékmentes tudományt művel. E hitét természettudományos szemlélete, törvénykereső szociológiája magyarázza. A természeti törvények kutatása és felfedezése ugyanis valóban a „hibás anthropocentritás” elkerüléseként értendő értékmentességet kíván.

2. Fel akartam idézni egy (XIX. század végi) új szociológiai paradigma megteremtésének (ill. lehetőségének) „termékenyítő” pillanatát, azt az újszerű világlátást, mely így, torzóként is tanulságos. Az empirikus érvényességek síkján mozgó jogszociológiai gondolat szintén a természettudományos szemlélet oltárán lett áldozat. Nem Pikler művéből indul ki „Magyarország felfedezésének története” (erre legalábbis a „Durkheim-sokkig” várni kell), tőle „legfeljebb csak” az „új Magyarország felé” vezethet út.

3. Pikler jogszociológiai törvénye – igaz: fuldokolva – fennmaradt a naturalista szociológia tengerében. Mindig is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a „lélektani szociológia” nem tartja elhanyagolhatónak az emberi motívumok vizsgálatát (szemben a csak kauzálsorokat figyelembe vevő „külső szociológiával”): „lelki okok határozzák meg a cselekvést”. (Pikler, Huszadik Század, 1905. II. kötet, p. 71.) Pulszky előtt „a történelmi iskola jutott… uralomra a tanításban, amely mindent a népszellemnek tulajdonított, hogy ezzel elnyomja az egyéni szellemet…” (Pikler, Huszadik Század, 1907. I. kötet, p. 393.)

            „Az <<objektív tudomány felismert törvényei>> tehát semmikép sem vezethetik a társadalmat a mai akaratok helyett, csakis felvilágosíthatják az akaratokat, de az akaratoknak, bizonyos végső szükségleteknek, céloknak meg kell maradniok.” (kiemelés az eredetiben: Pikler, Huszadik Század, 1907. I. kötet, p. 119.)

„Tévedés a materialista történelmi felfogás számos hívének az a nézete, hogy az emberi cselekvés vagy a társadalmi fejlődés törvényeinek ismerete igazíthatna el bennünket abban, hogy milyen célokat tűzzünk ki. Ellenkezőleg e törvényeknek nincs mit leírniok, nincs tartalmuk, ha előzetesen nincsenek megállapodott céljaink, tendenciáink.” (Pikler, Huszadik Század, 1910. I. kötet, p. 124.)

„A jog keletkezéséről…” 1897-es kiadásához képest az 1902-es kiadásba újonnan írt lábjegyzetei, függelékei szinte kivétel nélkül a jelzett problematika körében mozognak (pl.: p. 107., 112–122.), még annak az árán is, hogy: „szembehelyezkedve itt magának a könyvnek általános irányával és meghozva az igazságnak a legfőbb adót”. (Pikler, 1902. p. 120.)

            Persze – és ezt tagadni elfogultság volna – az idézett gondolatokat is a naturalista keret határozza meg: „Az első négy fejezetben azt mondottam, hogy az élményeknek az el/l/entétes  élményeken aratott győzelmét külső, objektív körülmények és a megszokás okozza. […A]z élmények győzelmét meghatározó körülmények teljes felsorolásából az egymással ellentétes élmények értékkülönbségét nem szabad kihagynunk. […]Annak, hogy az egymással ellentétes élmények értékkülönbsége nem gyakorol nagyobb hatást (hogy úgy mondjam: nem okoz nagyobb bajt), három oka van. Első az, hogy ennek a tényezőnek általában csekély az ereje az objektív külső körülményekkel és a szokással szemben. […]Ha a túlsúly nem volna a legtöbb esetben az objektív meghatározó okok részén, akkor lehetetlen volna a tudomány, egy mindenki számára közös világ alig vagy egyáltalán nem léteznék, és sohasem cselekednénk, mert az értékes élmény magától megvolna. […] A harmadik okot abban a tényben kell keresnünk, hogy cselekvőképességünk következtében az értékesebbik meggyőződés igen sok esetben tényleg győzedelmessé válik, amennyiben cselekvéseink úgy változtatják meg az objektív külső körülményeket, hogy az értékesebbik élmény kerekedjék felül. Így az értékkülönbség hatásának nincs többé tere (kimerül, mint a következő fejezetben látni fogjuk, éppen a cselekvés létrehozásában), és így igaz marad, hogy meggyőződéseinket az objektív külső körülmények határozzák meg.” (kiemelés tőlem – K. Z. Pikler, 1909. p. 74–76.)

4. A „naturalista hibába” (vö.: Tények és értékek, 1981.) eső naturalista szociológia szorításából kitörni vágyó, és e kitörésben viszonylag messzire jutó Piklert akartam az eddigiekben „tisztán” (a jogfejlődés törvényének értékelőfeltevésétől – a boldogságtól – eltekinthetünk, mivel a modell az empirikus érvényességek síkján mozog) bemutatni, ezzel is „hitelesítve” értékmentesség-felfogását. A törvénykereső szociológia kalandja – az empíria területei felé – sikertelenül végződött ugyan, de az a tudományos elfogulatlanság, az a tudósi értékrend [34], amit Pikler képviselt, nem maradt hatástalan tanítványai, s a majdani Huszadik Század körében: „A természettudományi kutatás tréningje alatt kifejlődött alapsajátságai az emberi szellemnek az általános kauzalitásról való szilárd meggyőződés, a szigorú megfigyelés, mely a tekintély szavára nem ad, […]a szenvedélytelen kutatás, a türelem, és a mások jóhiszemű és tudományos alapon álló meggyőződésének tiszteletben tartása[…]” (Jászi, A szociológia első… 1973. p. 57.)

 

(Szakdolgozatom témája sem merülhetett volna fel Nagy Endre Pikler Gyula jogbölcseletéről szóló előadásai nélkül. Ezek az előadások (vö.: Nagy Endre, 1987.) – csakúgy mint a dolgozat előző fejezete – túlhangsúlyozták:

1. a Pikler – Weber párhuzamot;

2. Pikler eredetiségét,

Tehát azokat a mozzanatokat, melyek számunkra jelentőssé tehetnek egy múlt század végi magyar gondolkodót.

            Ezekből következhetett Nagy Endre azon tárgyalási módja, mintha „Pikler felfedezte volna az értékmentességi elvet egy különös területen, a jogszociológiában”. Azt is sugallja dolgozata, mintha a neokantiánus kérdésfeltevés motiválta volna Pikler gondolatait. Ezért beszél annak félreértéséről, Pikler beleeséséről a materiális értéketika hálójába, mintha a Pikler számára túlsúlyos mozzanat az értékmentes jogszociológia lenne. Ezen logika elfogadása vezetett engem arra, hogy ne csak az értékmentes tudományosság kritériumait, és annak a Weberével való hasonlatosságát mutassam be, hanem súlyt helyezzek az abból következő eredményre is. Ezt véltem megtalálni a jogfejlődés törvényében, mely az empirikus érvényességek síkján mozog. E nézőpontból tényleg úgy tűnik, mintha Pikler további munkássága „félreértés”, „beleesés” stb. lenne. A Ricardo… olvasása tovább erősítette e véleményt, mivel itt csakugyan érezhető a roscheri kérdésfeltevés hatása. Ekkor vettem elő – kíváncsiságból – Cairnes közgazdaságtani munkáját. Cairnes az, akit a ricardói paradigmában gondolkodók közül utolsóként – mintegy betetőzőként – említ Pikler. Cairnes művében – meglepetésemre – megtaláltam – utilitarista alapokon – az értékmentesség probléma felvetését, ugyanazzal a „naturalista hibával”, mint amit Pikler is „elkövet”. Gyanúmról még mindig nem Pikler műveiben igyekeztem bizonyosságot találni – bár ezekből nyilvánvaló, hogy a „félrelépést” az értékmentesség jelentette –, hanem John Stuart Mill Haszonelvűség című művében. Ebben már közel hasonló megfogalmazásokat találtam a pikleri gondolatokkal. S ekkor – számomra „természeti csapásként” – belenéztem Mill Logikájába. Ennek utolsó könyve utolsó 150–200 oldalán már szinte szó szerinti megfeleléseket találtam, amiből az következik, hogy: Pikler alkalmazta Mill gondolatait egy különös területen, a jogbölcselet tudományában.

            Az igazán érdekes téma – mindezen megpróbáltatások után –: milyen történeti összefüggések vannak (vannak-e) Mill és Weber között? (Mill gondolatai egyébként igen termékenyítőleg hathattak Riesman és Popper észjárására is.)

            Mindezek két szörnyű sejtésemet támasztják alá:

1. Oidipuszként a szakdolgozat végére nyomoztam ki a dolgozat elején elkövetett „végzetes” hibámat;

2. Azt a frázist, hogy ti. az egész filozófiatörténet nem egyéb, mint lábjegyzet Platon és Arisztotelész filozófiájához, a nyeretlen kétévesek buzgalmával „újra-felfedeztem”, s az efölötti elkeseredésem tör ki a dolgozat szubjektív megjegyzéseimben.

            Mindezek után két tézis marad a dolgozatból:

1. Mill rendkívül erősen hatott Pikler Gyulára;

2. A materiális értéketikát valló utilitarista paradigmából „csak” a természettudományos értelemben vett értékmentesség érhető el.)

 

 

A pikleri értékmentesség-elv forrásvidéke: neokantianizmus kontra utilitarizmus

 

A pikleri gondolatok forrásának kérdésére legalább háromféle válasz adható:

            A látszatra építő válasz kiindulópontja a pikleri és a weberi elvek közötti hasonlóság megállapítása. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Pikler ismerte Roschernek a „Sein – Sollen” különválasztására irányuló erőfeszítéseit, szinte magától adódik, hogy a neokantiánus filozófiától kapta indíttatását, ennek hatására fejtette ki a tudományos értékmentesség követelményrendszerét.

            A fentieket kategorikusan elutasító válasz rámutat arra a tényre, hogy Pikler szinte irtózott az „ú.n.” tudományos, „leíró isméktől”, egyáltalán az egész német tudományosságtól. Viszont ismerte Mill, Cairnes gondolatait, s ezekben – utilitarista alapokon – szintén fellelhette a törekvést a „Sein – Sollen” szétválasztására. A döntő érvek egyike, hogy a „naturalista hibát” is tőlük „örökli” Pikler.

            A továbbiakban megpróbálok a második válasz mellett – kissé árnyaltabban – érvelni.

1. Pikler kontra neokantiánusok

a. Pikler ellenérzései a neokantiánus észjárással szemben – mint arra már többször utaltam – a tudományról alkotott elképzeléseiben gyökereznek. Tudomány előttinek, bár az igazi tudomány számára fontos előismereteknek tartja a„mi van?” kérdésre adott válaszokat. Roschert, mint a gazdaságtörténet megteremtőjét elismeri, de „[c]sak ily határok közt, csak a deductio útján feltalált közgazdasági törvények elismerése mellett lehet a gazdaságtörténet – az úgynevezett történeti módszer – a közgazdaságtan hasznára…” (Pikler, 1885. p. 45.) [35]

b. A Huszadik Században több – valóban – neokantiánus ihletésű dolgozat látott napvilágot, melyek közül a másodikként idézett Lőw Lóránt – Pikler nevének említése nélkül ugyan – explicite vitatkozik a pikleri tanokkal. Az első idézet Georg Simmeltől való, aki a Huszadik Század hasábjain már igen korán megjelent: „[m]a már nem kétséges, hogy a „történelem törvényei” nem találhatók fel, mert a történelem egyfelől annyira összetett képződmény, másfelől pedig oly bizonytalanul és subjective körülhatárolt része a cosmikus folyamat egészének, hogy a történelemnek, mint egésznek fejlődését feltüntető valamely egységes formula lehetetlen.” (Simmel, Huszadik Század, 1900. I. kötet. P. 89.)

            Simmel után a már említett Lőw Lóránt Természet és társadalom című cikkéből idézek egy hosszabb részletet. Lőw orthodox kantiánus álláspontról vitázik Piklerrel. „A helyes akarat és a helyes cselekvés tudományos belátására egyetlen módszer kínálkozik. Ez abban áll, hogy minden akaratot és minden cselekvést, mint valamilyen célra irányulót fog fel. És a mennyiben sikerül kimutatni, hogy az a cselekvés szükséges eszköze a célnak, a melynek szolgálatában áll, akkor ez a cselekvés a maga céljára vonatkozással indokolva, hipotetikusan helyesnek igazolva van. Maga a cél azonban szintén igazolásra szorul és ezt az igazolást megtalálja egy további célban, a melynek a maga részéről szolgál, a melynek szükséges eszköze. Így keletkezik a célok és eszközök egy nagy rendszere. […] A végső célnak […] minden konkrét, materiális tartalom híján kell lenni. Mert minden konkrét, materiális tartalom igazolásra szorul. […] Mindnyájunk boldogsága, vagy mint néha szerényebben mondják: a lehető legtöbb ember boldogsága sem lehet a társadalom utolsó célja. […] A helyes társadalmi rend eszménye: a kötelességüket betöltő emberek közössége.” (Lőw, Huszadik Század, 1905. I. kötet, p. 503.)

c. Ezen irodalmi vitáknál kicsit életszerűbb, élőszóbeli viták is zajlanak Pikler és a neokantianizmus magyar követői között. Pécsett, 1907 októberében ülésezett a Szabad Tanítás Magyar Országos Kongresszusa. Itt tartott előadást Hornyánszky Gyula A történet eszméje és a szabad oktatás címmel. Felszólalása elején az „értékvonatkoztató eljárás” lényegével ismerteti meg hallgatóit: „[a] való élet folytonosság; legáltalánosabb jegye az idő egymásutánja. Minden perc eredményét az előző percé töltötte be és egy következőé fogja fölváltani. S a történet maga a való életnek csak egy önkényesen kihasított része. Amit a történész ismeretanyagának, történetnek nevez, azt a valónak azon elemei alkotják, melyeket ő a saját értékelése szerint válogatott ki és rendezett el.” (A szabad tanítás…, 1908. p. 150.) A történet eseményeit a maguk sajátszerűségében kell megismerni. Bírálja a történelmi materializmus felfogását, a – később tárgyalandó – pikleri belátásos elméletet és általában a természettudományos társadalomtudományt, mint amelyek „csodálatosan leredukálják” a történeti sokszínűséget, törvényszerű általánosításokra törekszenek, miáltal az emberi cselekedetek „alapját szolgáltató motívumok tarka össze-visszaságától”, azok egyediségétől, sajátszerűségétől eltekintenek. „Mit keressünk akkor a múltban, mikor ott tulajdonképpen minden egyforma…”? (A szabad tanítás…, 1908. p. 156.) Hornyánszky előadásában a „történeti történettudomány”, a minél konkrétabb ismeretek tanítása mellett foglal állást.

            Pikler reagálása figyelemreméltó: holt tényeknek, ill. a törvények puszta illusztrációiként értelmezi a történelmi eseményeket, s teljesen érzéketlen az értékekre való vonatkoztatással szemben. [36]

d. A fentiekből is kiderül, hogy szemben a rickerti értékekre való vonatkoztatás tanával [37], vagy Webernek (az előzőre épülő) a jelentőség-tulajdonításról alkotott elképzeléseivel [38], Pikler „jogbölcselői tekintete” a – keresett „alaptörvény” szempontjából – egyformán jelentősnek [39] (illusztráció-értékűnek) tartott mindent, ami empirikus, ami egyszeri.

Az a–d érvek elégségesen bizonyítják Pikler szembenállását a neokantiánus gondolkodással. Tudományos érdeklődése törvényekre, és nem az „empirikus valóságra” irányul. E tekintetben Bacon nyomdokain halad (a „bacoi szellemet” említi is a 108. oldalon). Bacon két részre osztja a tudománnyal foglalkozókat: empirikusokra és dogmatikusokra. Az előbbiek hangyaszorgalommal gyűjtik az adatokat; az okoskodók pedig, mint a pók, magukból szőnek hálót. (Vö.: Bacon, 1885. p. 88.)

            A történeti iskola és a természetjog között áll a jogbölcselet, melynek képviselője, Pikler a baconi „méhként” adatokat is gyűjt, de föl is dolgozza azokat. A baconi metaforák és a pikleri kérdések vegyítésével: a „hangya” „Mi van?"; a „pók” „Minek kellene lennie?” kérdését a „méh” változtatja tudományossá: „Miért van úgy, a mint van?” (Vö.: Pikler, 1885. p. 44.)

            Az a–d érvek ellenére mégis inspirálólag hathatott volna a roscheri (neokantiánus) kérdésföltevés maga, vagyis a „Sein – Sollen” szétválasztás problémája. Ám ha az utilitarista hagyományban is találhatott erre vonatkozólag követhető gondolatmeneteket, akkor erősebb érv szól amellett, hogy bennük gyökereznek a pikleri tanok, az utilitaristákat tekinthetjük „az igazi forrásnak”.

2. Pikler és az utilitarista hagyomány

a. Pikler – Cairnes

            Cairnes – mint azt már említettem – a ténylegesen működő gazdasági elvek igazságossági törvényekkel való felváltására nem lát semmi lehetőséget. Kevésbé differenciáltan, de Kornaihoz (Kornai, 1983. p. 233–266.) hasonlóan elemzi a gazdasági hatékonyság elveinek és bizonyos etikai elveknek az összeütközéseit.

            Cairnes úgy gondolja, hogy az emberiség tényleges viszonyai között a szocialista elvek szerinti szétosztás – állami közreműködéssel – romlást és pusztulást idézne elő (vö.: Cairnes, 1908. p. 232.) Nem a szocialista eszményekkel vitatkozik, hiszen – csakúgy, mint Millnek – neki is az a véleménye: „Valóban nem habozom elismerni azt, hogy a felsorolt elvek akármelyikének megvalósítása az emberi társadalom olyan állapotát idézhetné fel amely messze fölötte áll a mai vagy a hosszú időn belül várható állapotnak. Ennyiben én is kész vagyok együtt tartani a szocialisztikus törekvésekkel.” (Cairnes, 1908. p. 232.) De képtelenségnek tartja ezen eszmények megvalósulását a jelenlegi feltételek között. Ha „az emberi lények jelleme és az emberi élet feltételei lényegesen” megváltoznak (Cairnes, 1908. p. 233.), akkor lesznek „aktuálisak” a szocialista eszmények.

            „Az előadottakból az látszik következni, hogy míg egyfelől az elvont igazságosság és a természetes jog irányelvei nem alkalmazhatók a vagyonmegoszlás aktuális kérdéseinek megoldására, másfelől e kérdéseknek tényleges megoldása abban a formában, amelyben a gazdaság fennálló rendszerében csakugyan történik, nem jogosít fel bennünket arra, hogy a benne működő tényezők olyan szükségkép való eredményének tekintsük, amely a jog és az erkölcs követelményeinek igazán megfelel. Ha gazdaságunk ma fennálló rendszere számára van igazolás, ezt az én véleményem szerint az eszmék más körében kell keresnünk, mint az elvont igazságosság és a természetes jog eszméiben. Ezt az igazolást ugyanis a gyakorlati hasznosság követelményeiben lehet megtalálnunk, különösen pedig abban a tényben, hogy a fennálló rendszer az emberiség túlnyomó nagy része számára több anyagi és erkölcsi jólétet biztosít és egyszersmind jobban lehetővé teszi a művelődésben való előrehaladásunkat mint akármelyik más terv, amelyet eddig kigondoltak, vagy egyáltalában ki lehet gondolni.” (Kiemelés tőlem – K. Z. Cairnes, 1908. p. 237.)

            Cairnes tehát – igaz anélkül, hogy gondolkodásának szabályait explicitté tenné – empirikus értékelemzést végez. Rögzített célokból kiindulva vizsgálja a megvalósítás eszközeit. Ezekből megállapítja: a célok jelenleg értelmetlenek; a gazdasági élet szétzilálódna, ha e célokat megvalósítanák.

            De, csakúgy mint Pikler, mégis talál igazolást a fennálló gazdasági rendszer számára: ez pedig annak gyakorlati hasznossága.

b. Pikler – John Stuart Mill

            „Kant […] (lásd Az erkölcsök metafizikájának alapvetése I. szakasz) „Ha egy ésszel és akarattal rendelkező lénnyel kapcsolatban fennmaradása, jóléte, egyszóval boldogsága lenne a természet egyetlen célja, akkor ehhez igen rosszul választotta volna meg berendezkedését, mikor a teremtmény eszét szemelte ki szándéka kivitelezőjéül. Mindazokat a cselekedeteket ugyanis, amelyeket e szándék nyomán kell végrehajtania, s magatartásának egész szabályát sokkal pontosabban jelöli ki az ösztön, s az említett cél sokkal biztosabban elérhető általa, mint valaha is az ész révén.” (Kiemelés az eredetiben: idézi Scheler, 1979. p. 435–436.)

            Kantnak az ész törvényeiből levezetett formális etikájával vitatkozva, Mill a következőképpen érvel „materiális értéketikája” mellett: „Aki azt hiszi, hogy a magasabb képességek előnyben részesítése a boldogság feláldozásával jár – hogy a magasabb rendű lény azonos körülmények között nem boldogabb az alacsonyabb rendűnél –, az összekever két nagyon is különböző fogalmat, a boldogság és az elégedettség fogalmát. Vitathatatlan, hogy annak van a legnagyobb esélye élvezetei teljes kielégítésére, akinek csekély képessége van élvezetek befogadására; aki viszont gazdagon meg van áldva ilyen képességgel, mindig úgy fogja érezni, hogy bármiféle boldogság, amelyet el akarhat érni – lévén a világ olyan, amilyen –, tökéletlen. Ám megtanulhatja elviselni e tökéletlenségeket, amennyiben egyáltalán elviselhetők; s nem lesz irigy arra, aki nincs tudatában e tökéletlenségeknek, de csak azért, mert nem érzi mindazt a jót, amit ezek korlátoznak. Jobb elégedetlen embernek lenni, mint elégedett disznónak; jobb elégedetlen Szókratésznek lenni, mint elégedett ostobának.” (Mill, 1980. p. 245–246.)

            Pikler Gyula ez utóbbi etikáját vallja magáénak, viszonylag hosszan idézi is Millt. (Vö.: p. 33–34. – Mill, 1980. p. 244–245.) Ebből következően Pikler szerint:

– A boldogság az a végső érték, amelyre minden emberi cselekvés törekszik. (p. 30.)

– A boldogság utáni vágy eltérő célokban ölt testet. (p. 30.) [40]

– A jogérzetek mércéjével mérve dönteni e célok között – tudományosan – nem lehet. (p. 34., 54.)

– A célszerűség mércéjével mérve viszont lehet dönteni. (p. 54.)

– Ha „mértékünk az, hogy milyen jog mellett boldogabbak bizonyos emberek”, akkor eldönthetjük „az igaz jog kérdését, midőn objective vizsgáljuk a különböző jogok küzdelmét a történetben.” (p. 56., 57. Vö.: A jog…, p. 148–149.) [41]

– A pikleri antropológia (ösztön–jogérzet; értelem–célszerűségi belátás) dinamizáló elve az értelem. (p. 87.) [42]

– A fentiekből következik: „Ámbár ha egyszer a közvetlen jogérzettel ellenkező czélszerűségi, boldogsági megfontolás bekövetkezett, az lassacskán mindinkább aláássa a közvetlen jogérzetet és lassacskán előítéletnek neveztetik az, a mi az előtt legszentebbnek tartatott. […]Az átmenetben kompromisszum köttetik a közvetlen és az objectiv felfogás közt.” (Kiemelés tőlem – K. Z. p. 57.) [43]

– A tudomány tehát közvetve dönthet a végső jogmeggyőződések között. (p. 66., 160., 164. stb.)

– Pikler utópiája: „Egyet már ma is tanít ez a jogbölcselet, hogy az emberiség küzdelmeken és sikertelenségeken keresztül a nagyobb, talán a teljes boldogság, a bajok és szenvedések kiirtása felé halad.” (p. 105.) [44]

(Minthogy a dolgozat megírására nagyon rövid időm maradt, ezért a továbbiakban kénytelen vagyok vázlatosan fogalmazni, s idézetek helyett csak oldalszámokra hivatkozni.)

 

Pikler Gyula                                                                                      J. S. Mill, 1980.

 

– (boldogságon kívüli) célok bebizonyíthatatlansága                       235–236., 295., 336.

– mindenoldalú igazság                                                                    97., 102–103.

– eszmények–a tények egy részére alapozott

ideológiák (vö.: természetjog) [45]                                                   46–47., 103, 137.

– sokféle világ (vö.: Pikler, 1909.)                                                    42.

– Spencer elleni érv (vö.: Pikler, 1886.)                                            43.

– önmegfigyelés mint módszer fontossága                                       303.

– ne értékeléseket tanítsunk                                                              209–210.

– a szabad akarat problémája                                                            337.

– az érzelmek visszfényei a korábbi belátásoknak                            348.

– a negatív kritika fontossága                                                                       91.

– a szokás mint a haladás gátja                                                         138.

– tökéletesedés (egyre célszerűbb jog)                                             351–352.

– értéktulajdonítás vs. boldogság                                                     246.

– emberi természet + külső körülmények                                         351.

– az eszközök öncéllá válása                                                             298–300.

– „eredő” vs. végső elv.                                                                    262.

– radikális vs. konzervatív                                                                95., 138.

– „eredő”                                                                                          96.

– racionális viselkedés túlsúlya                                                         45.

– tévedés                                                                                           61.

– közvetlen különös jogmeggyőződés                                              19–20., 81 – 82.

 

 

            Ezek a párhuzamosságok még erősebben jelentkeznek, ha a milli Logikát vesszük kézbe. Most csak a fentieken túli párhuzamokat jelzem:              Mill, 1877. III. kötet

– akaratszabadság cáfolata                                                               324-től

– természetjog bírálata                                                                      387., 409.

                                                                                  (a „művészetet” tudományként tárgyalják)

– a lélektan törvényei, pszichofiziológiai paralelizmus                     345-től (a Millé kicsit gyöngített változat)

– eredő vs. végső elv                                                                        388.

– tendencia [46]                                                                                376.

            A párhuzamokat még tovább lehetne sorolni – és ez itt most nem pusztán retorikai fogás –, ehelyett néhány Mill idézettel zárom e fejezetet.

            „Ám a parancsoló mód a művészetnek ismertető jele, a mi megkülönbözteti a tudománytól.” (p. 499.)

            „A művészet egy bizonyos elérendő czélt tűz ki, meghatározza s átadja a tudománynak. A tudomány átveszi, úgy tekinti, mint egy tanulmányozandó jelenséget vagy eredményt s földerítve okait és föltételeit: visszaküldi a művészetnek, azoknak a körülményeknek kapcsolatairól szóló tantétellel együtt, a melyek útjain előállítható.” (p. 501.)

            „Az olyan ítéletek, a melyeknek állítmánya a kell, vagy kellene szót is magában foglalja, rendesen egészen mások, mint az olyanok, a melyekben a van, vagy lesz szó szerepel.” (p. 509.)

            „A tudományos megfigyelő vagy gondolkodó, csak mint ilyen, még azért nem jó gyakorlati tanácsadó is. Az ő feladata csak is annak kimutatása, hogy bizonyos következmények bizonyos okokból következnek, és hogy bizonyos czélok elérésére bizonyos eszközök a leghathatósabbak. Ha vajon magok a czélok olyanok-e, a melyekre csakugyan kell törekedni s ha igen, hogy mely esetekben s meddig: ennek eldöntése már nem az ő dolga, mint a ki a tudomány mívelője, s csak maga a tudomány nem is segíti őt soha e kérdés eldöntésére.” (p. 510.)

            „Nem azt akarom én állítani, hogy a boldogság előmozdítása legyen minden cselekedetnek, vagy csak minden cselekvési szabálynak is a czélja. Minden czél igazolása ez s ellenőrzője kellene, hogy legyen – de azért nem maga az egyetlen czél.” (p. 513. kiemelés tőlem – K. Z.)

(Mill értékmentesség vö.: Marcuse; Mill magyarországi hatása vö.: Németh G. Béla)

 

            Ezen utilitarista hagyományba ágyazva, Pikler eredetisége, s ezzel számunkravaló jelentősége nagymértékben veszített erejéből.

(Természetesen Pulszky hatása is elemzendő – vö.: Maine, 1875.; vö.: Pikler, 1902. p. 246.)

II. A jogbölcselői tekintet elhomályosulása

 

– Az „értékmentes elméletbe” a naturalista szociológia időzített bombái voltak beépítve kezdettől fogva.

– Ami eddig két paradigma harcának mutatkozott („beleesés…”), arról kiderült, hogy egy paradigmának (Mill) a konzekvens kifejtése.

– Nagy Endre a tudásszociológiai háttérrel magyarázza a pikleri elmélet módosulásait, én ezt kiegészítve, a pikleri tudományfelfogás keretei között maradva, belülről (belső logikából) próbálom magyarázni azokat.

– Kiindulópont: a jogérzet kategóriájának elemzése. E célt maga Pikler tűzi ki (vö.: Pikler, 1892. p. 165.), s végeredményben ez vezet a kategória „halálához”, megsemmisítéséhez. A pikleri antropológia lényegi változása (ösztönök kiesése – vö.: pl. Pikler, 1902. p. 50.) „robbantja az időzített bombákat”, s ebből következik – a Hornyánszky által is kritizált – a teória „túlracionalizálódása”.

– A célszerűség mércéjén mérve (mikor a cél: boldogság, s ennek eszköze a jog – vö.: Pikler, 1902. p. 56., 66. stb.) csak a racionális, belátás által vezérelt magatartást lehet pozitívként értékelni. Az ettől való eltérések deviánssá, „tévedéssé” minősülnek (korábbi belátások visszfényeivé – Pikler, 1902. p.157–158. stb.)

– Minden, a jogérzethez kapcsolódó kategória leértékelődik, a tudomány „magasabbrendű álláspontjáról” [47] nézve ideologikussá minősül.

– Az empirikus érvényességek síkján megfogalmazott jogfejlődési törvény – a célszerűségi belátás alaptörvénye [48] (vö.: Mill, 1877. p. 420–421, 469–472.) szempontjából látszattá degradálódik. (Vö.: Pikler, 1902. p. 72., 76., 102–103., 110. stb. Pikler 1892. és Pikler 1902. összehasonlításához: Jehlicska, 1908. p. 280–286. Ellentmondások és homályosságok Pikler tanában)

– Pikler elméletének legtömörebb összefoglalója: Bolgár Elek. „Pikler Gyula teljes mértékben pszichológiai, közelebbről pszichofiziológiai alapra helyezi a szociológiát. Felfogása szerint az emberi szükségletek képezik a legmélyebb hajtórugóit minden olyan emberi társulásnak, amely eljut ahhoz a felismeréshez, hogy e szükségletek kielégítésére valamely meghatározott társadalmi formáció a legalkalmasabb. Ezek a szükségletek az egész fejlődés során azonosak vagy csaknem teljesen azonosak maradnak, a társadalom fejlődése pedig az ismeretek növekedésének az eredménye, vagyis intellektuális, szellemi fejlődés. Az ismeretek növekedése azonban mindig új vágyak és törekvések, új eszmények formáját ölti, mivel behatóbb pszichológiai elemzés szerint a vágy vagy az eszmény semmi egyéb, mint valamely szükséglet összeolvadása saját kielégítési módjának ismeretével. A társadalmi formációk fejlődése továbbá külsőleg olyan képet mutat, mintha nem a szükségletek kielégítésével kapcsolatos ismeretek növekedésének eredménye, hanem a célszerűségtől független elméletek, felfogások, s a korszellem változásainak következménye volna. Ez a csalóka, külsődleges kép annak a lélektani igazságnak a következtében keletkezik, hogy a meggyőződések nemcsak objektív tapasztalatokból származnak, hanem azért is születnek, mert kellemesek, megnyugtatóak, s mert alátámasztják a célszerű cselekvést.

            Pikler a maga elméletét olyan tannak tekinti, amely pszichológiai alapokra helyezi, s ilyen értelemben továbbfejleszti a materialista történetfelfogást. A termelési technika változásai helyett Pikler, mint szerinte általánosabb tényezővel, az ismeretek változásaival operál. Az ideológiák keletkezését pszichológiailag igyekszik megmagyarázni, határozottan elkülöníti ezektől a szükségletek kielégítésére vonatkozó világos, józan ismereteket; a jogi fejlődést, ellentétben az ortodox történelmi materializmussal, ez utóbbi ismeretekhez, vagyis egy döntően lelki tényezőhöz, az emberek akaratához kapcsolja, s elméletét éppen ezért belátásos elméletnek nevezi.” (kiemelés az eredetiben: A szociológia…, 1973. p. 83–84.)

– A naturalista paradigma – a természetire redukált társadalmiság – kiépítése: „Bevezető…” p. 106–166.; ’A jog…”; „Az emberi egyesületek…” „A büntetőjog…” (Vö.: Nagy Endre, 1987. p. 10–14.)

– „Irányzattá válás”. „Rousseau félisteneinek” feladata – tudományos mezbe öltözve –: a célszerűségi belátás törvényére alapozva megállapítani – adott időszak, adott körülmények közötti – a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb boldogságára (szükségletek kielégítése) vezető „lehető legjobb jogot”. Jehlicska ki is játssza ellene Pikler korábbi véleményét: „Pikler nem tudott lemondani a politikusnak kijáró népszerűségről; tudományát politikájának szolgálatába állította, a valót a saját vágyainak szemüvegén át nézte és úgy is írta azt le. Azért önmaga felett mond ítéletet, mikor így ír: „Aki a vágytól az iránt, aminek lenni kellene, elvesztette tiszta látását az iránt, ami tényleg van, az alkalmatlan a tudományra.” (Jehlicska, 1908. p. 308.)

– Megbékülés a kísérleti pszichológiában: talán dilettánsként, de tudományt művelt az érzékfiziológiai kutatásokkal. (Vö.: Szabó, 1973. p. 87–89.)

 

 

Adalékok Pikler Gyula életútjához

(1892–1929)

 

            (Fölöslegesnek tartom átfogalmazni Szabó Imre (1973. különösen: p. 20–48., 114–169.) Pikler életéről írt áttekintését. A „Magyarország története” (1978.); Horváth Zoltán műve (1974.); Kende Zsigmond a Galilei Körről írt munkája (1974.) szintén értékes forrásoknak tekinthetők. Ez utóbbiak főleg az 1901-es és 1908-as egyetempolitikai csatározások megértéséhez nélkülözhetetlenek. Pikler Endre (1938.) és Székely Artúr egy-egy írása ugyancsak fontos részletekkel ismerteti meg a Pikler életére és életművére kíváncsi olvasót.

            Az említett művekhez én csupán „adalékokkal” tudok szolgálni: elsősorban Pikler leveleiből idézek – általam – érdekesnek vélt sorokat. (Itt szeretném megköszönni Tilkovszky Loránt türelmes segítségét, mellyel lehetővé tette számomra a levéltári kutatást.) A levelekből közölt – ad hoc jelleggel kiemelt – részleteket nem tudom megfelelő jegyzetapparátussal kísérni.)

 

Pikler Gyula levelei Tóth Bélához (OSZK Kt. Fond 129/293 – 1892–1906 27 db.; valamint: Levelestár – 1898–1899. 5 db.)

Tóth Béla: a Pesti Hírlap tárcaírója, Pikler elsősorban pszichológiai tárgyú leveleket ír neki. (Tóth Béla haláláról a Huszadik Század is megemlékezik. (Vö.: Huszadik Század, 1907. I. kötet, p. 475.)

1892. XI. 10. E levélben Pikler arról panaszkodik, hogy ő „egyike a legkevésbé olvasott auktoroknak Magyarországon”. Arra kéri Tóth Bélát, hogy ha az egész könyv elolvasásához nincs is kedve, legalább a XXVI–XXIX. oldalt és a 44. paragrafust olvassa el. A helyesírás fejlődéséről (az értékracionalitástól, tradicionálistól a célracionalitás felé!), valamint a természettudományos szemlélet gyakorlati jelentőségéről szóló fejezetet ajánlja tehát. („Minél fejlettebb a szervezet, annál közvetettebb, kerülőbb működése…” (p. 164.) Az első „a tárcaírónak” szól, míg a másodikkal – ravaszul – megpróbálja felcsigázni Tóth Béla érdeklődését a „Bevezető…” iránt. Az igazi hangsúlyt tehát maga Pikler sem az értékmentes paradigmára helyezi!

1899. III. 9. „Előttem oly világosnak tűnik föl, hogy a nemi erkölcs és a nemi szemérem csak egy esete annak az általános érzésnek, felfogásnak, ismeretnek, hogy a közönséges, alsóbbrendű örömöket (evést, ivást, táncot, költekezést, kényelmet) korlátozni kell egy fáradságosabb, de magasabbrendű távolabbi célok elérését biztosító, nehezen elkerülhető veszélyeket elhárító, a természet fölött jobban uralkodó élet javára…”

Pikler Gyula levele Kozma Andorhoz (OSZK Kt. Fond 44/73)

Kozma Andor: költő [testvére Ferenc, kinek álneve „Bárd”, a 30-as és 40-es években jelentős politikai szerepet játszó Kozma Miklós volt a fogadott fia].

1901. V. 3. „Az elmúlt napok életem szebb napjai közzé tartoznak. A legszebbek azok, a melyeken úgy tetszik néha-néha, hogy a világ törvényeiben hosszú és gyötrő gondolkodás után valamivel tisztábban látok; mindjárt ezek után rangban azok jönnek, a melyeken törekvéseimnek valamilyen hatását vélem látni embertársaim meggyőződéseire és ezáltal javára. (Kiemelés tőlem – K. Z.) És éppen ezek közt foglalnak helyet azok, a melyeken, íme, a jó és a haladás ellenségei elárulták, hogy hatásomat felismerték, és viszont az intellectuelek (kiemelés az eredetiben) egy kisded csoportja… kézszorítással vagy ökölbe szorított kézzel vagy tőlem, írni nem tudó embertől irigyelt zengő szózattal mellém áll.”

(Vö.: Huszadik Század, 1901. I. kötet, p. 387–390. Jászi Oszkár: Hajsza Pikler Gyula ellen – 389.: „Pikler azt hiszi[…] hogy a jelenlegi nemzeti államalakulat[…] korántsem utolsó ideálja az emberiség haladásának. Ellenkezőleg, még ugyan a messze jövő homályában, de már ki is vehető körvonalakban a gondolkozó szemei előtt kezd kibontakozni az a fejlettebb társadalmi fok, mely az emberiség békés cooperatióján épül fel. Az az egyetemes emberi társadalom, mely önző kiaknázási politika helyett az emberiség solidaritásának és a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb boldogsága eszméjén fog alakulni s a melyben a tervszerű, bölcs, előrelátó vezetés mellett az összes emberi szükségleteknek a mainál végtelenül tökéletesebb kielégítése várható.” (Kiemelés tőlem – K. Z.)

Vö.: Huszadik Század, 1901. I. kötet, p. 478–486. Beszámoló a Társadalomtudományi Társaság május 4-i közgyűléséről, „melynek egyedüli tárgyát a Társaság alelnöke, dr Pikler Gyula ellen intézett támadások képezték.” Schneller István – 480.: „Az igaz tudóst, az igaz professzort, a pusztában kiáltó szónak sorsa nem zavarja; hisz nem önmagát hirdeti, hanem az igazságot, a melynek erejében és győzelmében bízik.”

Dr Somló Bódog – 480.: „… azok között a támadások között, a melyek Pikler Gyulát a legközelebbi napokban érték, a legsúlyosabbnak látszó az, hogy megsértette a KÖZÉRZÜLETET. Az a tény, hogy valamely filozófiai tan érzelmeket sért, magában véve még nem jelenti sem azt, hogy az a tan rossz, sem azt, hogy az a tan jó; hanem jelenti azt, hogy ez a tan új.”

Elnök (Pulszky) – 486: „… a tan- és véleményszabadságot a társadalmi érzülettől kell minden tekintetben megvédelmezni.)

„Ebben az országban, a hol a tudomány oly ritka és tudományos kör alig van, az én legközelebbi testvéreimet mindig a tárcaírókban találtam, a kik az élet és a lélek egy-egy igazságát felismerik és a kiknek foglalkozásától az enyém csak rendszerességben különbözik. […] Nem egy tárca hatott termékenyítőleg lélektani munkáimra […]”

Pikler Gyula levelei Thallóczy Lajoshoz (OSZK Kt. Fond XI/780 – 1903. 2 db.)

1903. II. 23. Valamilyen minisztériumi üggyel kapcsolatban írja a következőket: „18 év óta tanítok az egyetemen. […] sok hatalmas ellenségem van, és nagyon félek […], hogy Bécsben tesznek ellenem valamit.”

Somló Bódog és Pikler Gyula lovagias ügye (OSZK Kt. Analekta 5384)

1906. VIII. 7. A Társadalomtudományi Társaság kettészakadásának viharos körülményei idézik elő, hogy Wolfner Pál (vö.: Jászi Oszkár publicisztikája, 1982. p. 71.) kihívja Piklert párbajra. Pikler segédei: Somló és Jászi. Piklerék a párbajt (még annak azt az igen humanizált XX. század eleji formáját is) „[…] letűnt barbár kor brutális maradványá”-nak tekintik, s e „meggondolások alapján Wolfner Pál urat a független magyar bírósághoz utasítjuk.” (Vö.: Wolfner Pál: A történelemtanítás kérdéséhez. Huszadik Század, 1906. I. kötet, p. 46. – tisztelettudó, tanítványi hangvétel Piklerrel szemben. Vö.: Huszadik Század, 1907. I. kötet – azt, hogy a Társadalomtudományi Társaságban valóban párbajellenes szellem uralkodott, jelzi az is, hogy Méray inkább lemond alelnöki posztjáról, csak mert párbajozni akar.)

Pikler Gyula levele Rónay Máriához (OSZK Kt. Fond 31/70)

Rónay Mária: cikkíró.

Ecséd, 1928. VII. 14. „Az Esti Kurir f[olyó] é[vi] júniusi száma már halottként tárgyalt. Nem volna jó ennél megmaradni? Nem cáfoltam meg. Jól esett, hogy embertársaim tudomásul vételétől függetlenül tudok élni és dolgozni és mindkettőnek örülni. Abból, hogy nem becsülöm sokra az emberek együttérzését[…]”

Pikler Gyula levelei Molnár Antalhoz (OSZK Kt. Levelestár 1929–1933. 4 db.)

Molnár Antal: főiskolai tanár.

Ecséd, 1929. XII. 11. E levélkártyán Pikler dicséri Molnár Fizika és muzsika című művét. Egyébként az általam látott utolsó levél (1933. V. 19.) is Molnár Antalhoz íródott.

 

            A levelekből is nyomon követhető az az út, amelyet Pikler bejárt, amíg eljutott az érzékpszichológiai kutatásokban való megnyugvásig. Itt valóban értékmentes, természettudományos kísérleteket végezhetett…

 

            Két „levélcsomag” érdemel külön is említést:

Pikler Gyula levelei Concha Győzőhöz (MTA Kézirattár, MS 4811/506–509)

1900. IV. 30. E napon jelent meg Pikler Das Grundgesetz alles neuropsychischen Lebens című munkája. „A lelki életre vonatkozó alapmeggyőződésem e munkámban is eltér a Tiedtől, a mennyiben én ezen élet jelenségeit a testi élettel szorosan párhuzamosaknak fogom fel, míg Te ezen utóbbi élettől függetlenebb szellemi erőt ismersz. De éles tekinteted és nagy műveltséged, jól tudom, észre fogja venni, hogy – a mint A jog keletkezése sat. c. munkámban a korábban elfoglalt szkeptikus, egységes elvet nem ismerő álláspontot elhagytam – a jelen munkában is a hagyományos angol empirizmussal, (nagyrészben a spencerizmus- és darwinizmussal is) és az időleges és változó benyomások egyedüli hatásának tanával teljesen szakítottam és a lelki életnek egy a „benyomásoktól” és „tapasztalatoktól” független és már azok előtt működő egységes elvét voltam kénytelen fölvenni. A különbség fölfogásom és a spiritualistáké közt az, hogy én ezen elvet az állandó testi életet fenntartó erőkkel egynek veszem föl…

            Bármiképp váljanak el különben tudományos meggyőződéseink, a törekvések nemességében Hozzád csak hasonló kíván lenni alázatos szolgád Pikler Gyula” (Kiemelés tőlem – K. Z.)

(Concha gyakran támogatta Piklert az egyetemen:

– valószínűleg már az állás megszerzésében (vö.: MTAK Kézirattár MS 4811/506)

– Pikler szabadságának meghosszabbítása (1 évvel) ügyében (vö.: MTAK Kézirattár MS 4811/509/1913)

– az 1901-es „Pikler-ügy” idején)

 

Pikler Gyula levelei Somló Bódoghoz (OSZK Kt. Levelestár 1896–1908. 51 db.)

Az első levelek (1896) a tanár–tanítvány viszony dokumentumai: Pikler olvasásra ajánl könyveket; bátorítja a „kételyek”-kel küszködő Somlót.

1897. VII. 19. E levél valószínűleg A jog keletkezéséről… megjelenésére vonatkozik. „Szóval a külső siker nagyon kielégítő, sőt lármás. […] és magam igen kevéssé vagyok elragadtatva eddigi eredményeimtől.”

1899. VIII. 5. A „Das Grundgesetz…” írásával jól halad.

1899. IX. 18. „Munkamódszerére” jellemző e levél, melyben arra kéri Somlót, hogy a Totem címszót írja ki az Encyclopedia Britannicából, hogy valami „forgalomban levő nézetet olvassak”.

(A totemizmus eredetéről írt könyvüket Jászi ekképpen ismerteti: „Belátásos elméletéhez akar egy új érvet általa nyújtani. Maga a tárgy directe nem is érdekli…” (Huszadik Század, 1900. II. kötet, p. 70. kiemelés tőlem – K. Z.)

(Vö.: Huszadik Század, 1904. I. kötet, p. 328–329.: Pikler szerint a totem „hírközlésre szolgáló jelírás”.)

Meglepő Pikler hozzáállása az induló Huszadik Századhoz:

1899. IX. 25. Levelezőlapon tudatja Somlóval, hogy a Huszadik Század részére – most – nincs kézirata.

1900. I. 15. „Azonban Magyarországon semmi sem komoly; irányok, határozott irányok nincsenek és egyáltalában nincsenek és jelentőségnélküli vajjon egy folyóiratnak ez vagy az iránya, mert semmi gyakorlati befolyása nincs. […] A 20. Századra ezidőszerint, midőn évi jövedelmem felit szabadságomnak, ill. munkámnak feláldoztam, elő nem fizethetek.”

1900. V. 30. „Most valószínűleg az igazságosságról, annak fogalmával, eredetével és különösen az osztályok eredetével akarok foglalkozni, mely utóbbi kérdéssel a marxizmus is annyit foglalkozott.

1900. VI. 10. A Der Ursprung des Totemismus megjelenésével kapcsolatban ezt írja Somlónak: „… te még egy kis reklámra vagy szorulva […] Elégedjünk meg avval, a mit a külföldi folyóiratok mondanak. Persze a 20. Századnak mint szakfolyóiratnak hivatása írni a füzetről.”

1900. XI. 2. E levél – a legszebb, amit Piklertől olvashattam – Somló Bódog lelki alkatáról árulkodik (vö.: Nagy Endre, 1981. p. 772.) „Mélyen megrendülve értesülök róla, hogy Somló Gusztáv, kinek gyászos haláláról az újságokban olvastam, öcséd volt. Úgy látszik, a való élettől megsebzett, szebb után vágyódó lélek volt ő is, mint te. Rád szüleidre való tekintettel az a kötelesség hárul ezután, ezt az életet kevesebb csüggedéssel, több daccal végig küzdeni vagy, ha kell, szenvedni, mint eddig.”

 

            A levelezés ismertetése után néhány szóban említem Pikler hatását a „fiatalokra”. (Pikler volt például a Galilei Kör „keresztapja”. – Vö.: Kende, 1974. p. 85. – Még egy „keresztapaságról” tudunk: A Szabad Tanítás… névadója is ő volt.) Egy komoly tanulmány tárgya lehetne az „eszmei hatásokat” kimutatni pl. Somló Állami beavatkozás és individualismusára vagy Jászi A történelmi materializmus állambölcseletére, s a sort folytathatnám tovább. Jásziék „leválása”, sőt a „mesterrel” való szembekerülésük a Huszadik Század hasábjain, szintén érdekes történet. Ehelyett három mozzanatot emelnék ki (melyek közül ugyan a második Somló Bódogot magasztalja, de akár Piklerről is íródhatott volna), melyek tanári működésére, s annak hatására vonatkoznak. (Pikler a „tudományosság szerelmeseinek” egész nemzedékét tanította.)

            „Az egyetemen teljesen szabadon, jegyzetek nélkül, szuggesztív módon adott elő, a hallgatóság állandó, feszült figyelme mellett. (Székely, 1938. p. 130.)

            „De nemcsak önmaga kereste szakadatlanul az igazságot, hanem értett hozzá, hogy másokban is felkeltse a kutatási vágyat. A jogfilozófia professzorának arra kell szoktatnia tanítványait, „hogy a saját szemükkel lássanak és a maguk fülével halljanak […], hogy ne boruljanak le a létező állapotok és tanok előtt, legyenek bátor gondolkodók, ne féljenek még az üldözéstől sem” – mondja… (A jogbölcselet tanítása. Jogállam I. 1902. 1. füzet, p. 61.) és minthogy a személyes példaadás bír mindig a legnagyobb szuggesztív erővel, ha valaki, úgy Somló Bódog tudott hatni ebben az irányban.” (Moór Gyula, 1921. p. 17.)

            „Fiatalok és utópisták voltunk (mondja Jászi 1910-ben, a Tíz év című visszaemlékező cikkében), akik hittünk az eszmék hatalmában […] Racionalista és korrupciógyilkos lovagok voltunk, akik nem törődve a seregek szervezésével és a muníció előkészítésével, a terep kinyomozásával és a taktika szabályaival, lenézve és megvetve a hagyományokat és évszázadok érzelmeinek erejét: büszke és magányos gerillaharcokat folytattunk evolúciós vagy utilitarista gyémántos hegyű lándzsáinkkal a feudalizmus és klerikalizmus évezredes lovagvára ellen. [1906-tól] kezdve azután, belső ellenségektől nem zavarva, a Pikler Gyula széles látókörű vezérlete alatt mehettünk előre a megkezdett úton azzal az erkölcsi erővel, melyet csak a törekvések egysége és az a tudat nyújthat, hogy fölégettük magunk mögött a hidakat.” (Jászi Oszkár publicisztikája, 1982. p. 76, 84.)

 

 

Utószó

 

 

„Itt azt a mítoszt mondjuk el, amelyet egy Max nevezetű roppant Minótaurosz talált ki önmagáról, Max Weber, hogy pontosak legyünk; a mítosz arról szól, hogy a társadalomtudomány értékmentessége lehetséges és szükséges. E Minótaurosz barlangját sok szociológus még ma is szent helynek tekinti, bár csak labirintikus logikával érhető el, s csak kevesen keresik fel, akik soha nem is térnek vissza. Különösen az öregedő szociológusok érzik úgy, hogy kötelességük elzarándokolni oda, s tiszteletüket leróni az értékek és a társadalomtudományok viszonyának problémája előtt.” (Gouldner – idézi Némedi, 1984/1. p. 43. kiemelés tőlem – K. Z.)

 

Körülményeim meghatározták, hogy csak szociológiatörténeti témából írhattam szakdolgozatomat. Nyelvi korlátaim tereltek a magyar szociológiatörténet felé, s végül Nagy Endre előadásai keltették fel érdeklődésemet Pikler Gyula iránt. A teljes pikleri életmű elemzése – utólag – képtelen vállalkozásnak tűnik, ezért is lett erősen vázlatos dolgozatom befejezése.

            Összegzés helyett arra szeretnék rámutatni, s talán ez a dolgozat „legfontosabb eredménye”, hogy érdemes lenne, nem is annyira a Mill – Weber párhuzamot, hanem inkább Mill magyarországi hatását alaposan felderíteni. Én mindössze Németh G. Béla ilyen irányú tanulmányairól tudok, s meglepőnek tartom, hogy pl. Szabó Imre A burzsoá… című 457 oldalas művében mindössze egyszer (!) említi John Stuart Mill nevét.

            A másik érdekes téma lehetne: a természet- és a társadalomtudományos értékmentesség – ha van értelme egyáltalán a megkülönböztetésnek – valamiféle összevetése. Úgy gondolom, hogy e témában döntő mozzanat a különféle természettudományos módszerek, eszközök transzkulturális terjedési lehetősége; valamint a társadalomnak mint „megrendelőnek” eltérő viselkedésmódja a kétféle tudományosság iránt.

 

 

 

 

JEGYZETEK

 

1. Vö.: Szabó, 1973. p. 21–24.

 

2. Vö.: a Ricardo-tanulmány előszava. „...a mennyiben Ricardora vonatkozik, kritikai munka czélzatára lép fel, sőt ezen kívül egyszersmind önálló fejtegetése gyanánt ama kérdéseknek, melyekre egyes részeinek czímei utalnak.” (kiemelés az eredetiben: Pikler, 1885.)

 

3. „Nálunk egyike a legtehetségesebb és a legkiválóbb hallgatóknak volt.” – írja róla Plósz Sándor (későbbi igazságügyminiszter) egy 1888-ban kelt levelében. Ebben Plósz Piklert a kolozsvári jogi kar jogbölcseleti tanszékére ajánlja. (OSZK Kt. Levelestár, Plósz Sándor – ismeretlenhez)

 

4. Továbbá: Ricardo elméletét „a legellentétesebb gazdaságpolitikai iskolák tették magukévá.” (Pikler, 1885. p. 24.)

            „...az a kérdés, hogy miként oszlanak meg tényleg a javak? Élesen elkülönül azon másiktól, hogy miként kellene megoszlaniok? Ez utóbbira nézve a legelágazóbb vélemények lehetők, és megfejtése a legvégsőbb erkölcsi „elv”-ekkel van összefüggésben. Nem elméleti, hanem gyakorlati kérdés, és a felelet reá nem állhat törvényekből, hanem szabályokból. Megfejtése tehát a leghatározottabban kirekesztendő a közgazdaságtanból, és Ricardo valóban még nem is érinti azt.” (Kiemelés az eredetiben: Pikler, 1885. p. 28.)

            Ricardo „Midőn azután a megoszlás főkérdését, a három jövedelmi ág arányát meghatározó állandó hatású tényezők működését, a közgazdaságtan „nagy törvényeit” kutatta: mint szabatos gondolkodó eltekintett a kereslet és kínálat rezgéseitől.” (Kiemelés az eredetiben: Pikler, 1885. p. 71.)

            „Azon tanok közül, melyekkel Ricardo tudományunkat gazdagította, egyetlen egy sem tette szerzője nevét oly széles körben ismeretessé, mint a földjáradékra vonatkozó elmélete. Azonban talán nem csalódunk, ha e tény okát nem az elmélet különös tudományos becsében látjuk, hanem egyrészt a politikai következtetésekben, melyeket hozzá fűztek, másrészt azon számos támadásban, melyeknek kitéve volt. Ezeknek benyomása alatt egészen háttérbe szorult az elmélet objectiv tudományos jelentőségének kérdése.” (Pikler, 1885. p. 149.)

 

5. 1900. január 15-i levelében azt írja Somló Bódognak, aki az induló Huszadik Század körének tagjaihoz hasonlóan lelkes híve Spencernek: „Spencerről minden téren napról-napra mindinkább kisebb a véleményem.” (Kiemelés az eredetiben: OSZK Kt. Levelestár Pikler Gyula – Somló Bódoghoz 1900. I. 15.)

 

6. Vö.: Szabó, 1973. p. 33–34.

 

7. Vö.: „Tartsák észben a bírák, hogy hivataluk jus dicere és nem jus dare: a törvény alkalmazása és nem törvényalkotás, nem törvényhozás.” (Bacon, 1987. p. 239.)

 

8. „E megfejtés alakilag a lehető leghelyesebb és legtökéletesebb, mert hisz visszavezeti a szóban levő jelenséget (ti.: a munka iránti keresletet – K. Z.), az ember bizonyos lelki tulajdonságaira, és egy kültermészeti körülményre, az iparágak természetére.” (Pikler, 1885. p. 175.)

„...e jog minden legkisebb törvényszakasza bizonyos körülményeknek, első sorban a tagok testi és eszméleti tulajdonságainak, másodsorban külső, természeti tényezőknek szükségszerű követelménye.” (Pikler, 1892. p. 115.)

Továbbá: Pikler, 1892. p. 21., 90., 128., XI. stb.

 

9. „Tudományos törvények alatt oly általános tételeket értünk, melyek azt mondják, hogy mindenütt és mindenkor, a hol és a mikor bizonyos tények fenforognak, fenforognak bizonyos más tények is. Tudományos törvényeket természetesen csak azért állíthatunk fel, mert a világ tényleg törvényszerű, azaz bizonyos tényekkel a világon mindenütt és mindenkor valóban bizonyos más tények járnak együtt. A jogbölcseletbe azok a tudományos törvények tartoznak, a melyekben az összefüggő tényeknek egyike vagy mindketteje valamely jognak vagy jogszabálynak vagy jogi meggyőződésnek létezése. Azon esetben, ha az összefüggő tények között van olyan is, a melyik nem ilyen jogi tény, akkor ezen a czímen a törvény egyszersmind más tudományba is tartozik.” (Pikler, 1892. p. 5.)

 

10. „A társadalmi élet törvényszerűségét nem szabad úgy magyarázni, hogy az egyes egyéneknek nincs befolyásuk arra, hogy mi történik a társadalomban. Ellenkezőleg a társadalmi élet az egyének természetétől függ.” (Pikler, 1892. p. 115–116.)

„Az egész társadalmi élet úgy tekinthető, mint a társadalom tagjai életének produktuma. A tagok testének állapota mutatkozik a produktum állapotában. Mindazok az erők, amelyik a tagok testében bizonyos törvényszerű hatásokat előidéznek, megfelelő törvényszerű hatásokat idéznek elő azoknak lelkében, eszméletében és végre a társadalom szerkezetében és működésében is. A dolog úgy áll, mint mikor bizonyos erők mozgatnak kis kerekeket és ezek a kis kerekek egy nagy kereket.” (Pikler, 1892. p. 140.)

Vö.: Szabó, 1973. p. 108–109.

 

11. A gehleni antropológiával (és a modern szociálpszichológia megállapításaival) való szellemi rokonságot itt csak jelzem.

 

12. Az „evolucionisztikus beigazolódás” (az marad fenn, ami a legjobban alkalmazkodik; s az alkalmazkodik a legjobban, mely fennmarad) körben forgó okoskodásának kritikájára szükségtelen itt kitérni. Vö.: Pikler, 1886. p. 52.; Mozgó Világ, 1983/1. p.11. Mit hoz a jelen? című beszélgetésben mondja Fehér Márta e kritikát.

 

13. „A haladás barátja ne felejtse továbbá el, hogy a leghasznosabb keresése, a czéltudatos alakítás csak egyik tényezője a haladásnak: a másik a közvetlen ösztönök körén belül beálló változás, némelyeknek csökkenése vagy megszűnése, másoknak keletkezése vagy fokozódása.” (Pikler, 1892. p. 86.)

 

14. Már itt utalok Hárnik Jenő Pikler pszichológiája és a Freud-féle pszichoanalízis című írására.

 

15. A továbbiakban a Bevezető... idézett oldalszámait szövegközi zárójelben adom meg.

 

16. „Bizonyos általános vonásokban az összes jogok megegyeznek egymással és azért elméleteikben is egyenlő tételeknek kell helyt foglalniok. Olyan jogok a melyeknek fejlődésére nagy mértékben hasonló körülmények folytak be, természetesen nagy mértékben hasonlók. Így például a mai polgárosult államok jogai nagy mértékben megegyeznek. (p. 13. kiemelés tőlem – K. Z.)

 

17. „A mennyiben pedig az emberek együttélésének mindenütt bizonyos egyenlő vonásai vannak, az emberek lelkére gyakorolt hatásának is bizonyos mértékben egyenlőnek kell lennie mindenütt.” (p. 27.) „A jogbölcselet például megállapítja, hogy [...] bizonyos fajta jog mindenütt és mindenkor az emberek bizonyos lelki tulajdonságainak következménye.” (p. 5.)

 

18. Az, hogy Piklernek ez az állítása igaz vagy cáfolható, dolgozatom szempontjából lényegtelen. A lényeges: Pikler nem marasztalható el abban a vádban, hogy beleesett a természetjog csapdájába, vagy a materiális értéketika hálójába (vö.: Nagy Endre, 1987. 33. oldaltól), mivel a jogérzetek közös vonásának nem egy általa „kitalált” végső célt tételez, s nem ebből vezeti le a jogintézményeket. Pikler mindvégig megmarad az „empirikus érvényességek” síkján. (Vö.: Jog és filozófia, 1981. p. 141.; Peschka, 1975. p. 49.)

 

19. Pikler ebből semmiféle természetjogot (se jogi meggyőződést; se jogelvet; se jogintézményt) nem vezet le. Egyszerűen azt érti ez alatt, hogy az emberek ki akarják elégíteni különböző szükségleteiket.

 

20. Meg lehet konstruálni a „boldog ember ideáltípusát”, sőt, az ezen „jól organizált” (p. 55.) emberekre szabható ideális jogról is lehet ábrándozni. Ehhez azonban el kell tekintenünk antropológiai sajátosságainktól; a jogi meggyőződések tarka sokféleségétől (p. 26.). Éppen ezért „[t]évedett az utilitarizmus, midőn azt hitte, hogy a legtöbb ember legnagyobb boldogságának elve a törvényhozás kétségbevonhatatlan alapelve.” (p. 89.) „Oly társadalom, a mely Bentham elvei szerint, kizárólag a hasznosság mérlegelése alapján élne, soha sem volt és most sincs.” (p. 88.)

 

21. Vö.: Cairnes, 1908. p. 230–236.)

A tudomány legfeljebb akkor tudna dönteni az igények jogossága tekintetében, „ha kimutatható volna, hogy lehető egy bizonyos jogállapot, mely mellett mindenki a rá nézve lehető legnagyobb boldogsághoz jut, és melynek akármilyen megváltoztatásával némelyek vesztenek a nélkül, hogy mások nyernének.” (Kiemelés az eredetiben: p. 37.) Az emberek antropológiai sajátosságain ismét fennakad egy ilyen konstrukció!

 

22. „1. bizonyos jogmeggyőződések közösek valamennyi emberrel és ennek folytán bizonyos jogintézmények mindenütt léteznek; hiszen vannak bizonyos feltételek, a melyek betartása nélkül társadalom egyáltalán nem állhat fenn. A jogbölcselet megállapíthatja e közös jogmeggyőződéseket.

2. Megállapíthatja, hogy e közös jogmeggyőződésekben bizonyos általános jogelvek foglaltatnak, a melyekben tehát az egész emberiség egyetért.

3. Megállapíthatja, hogy bizonyos czélok, a melyeket az előbbi két pont szerint minden ember meggyőződése jogosaknak tart, bizonyos eszközök segélyével érhetők el és ebből levezetheti ezen eszközök jogosságát.

4. Megállapíthatja, hogy az emberiség által kivétel nélkül vallott jogelvekből logikai szükségszerűséggel bizonyos más jogtételek következnek és ennél fogva ezeket is jogosaknak nyilváníthatja. [...]

5. megállapíthatja, hogy ellentétes jogmeggyőződések közül, a melyeket az emberek egyetértenek, az egyik helyesen, a másik helytelenül van levezetve és azért az egyik helyes, a másik helytelen.

6. Kimutathatja, hogy az ellentétes jogmeggyőződések közül az egyik a tények helyes, a másik azok hamis ismeretén alapszik és azért mondhatja az egyiket helyesnek, a másikat helytelennek.

7. Kimutathatja, hogy az előbbi pontban említett oknál fogva két ellentétes jog közül, a mely mind a kettő bizonyos czélokat akar elérni, az egyik eléri a hatást, a másik nem, vagy egyik jobban éri el mint a másik. Szóval dönthet a tudomány ellentétes jogmeggyőződések között akkor, mikor nem végső meggyőződésekről, hanem levezetések helyességéről vagy tények összefüggéséről van szó. A jogbölcselet

8. egy bizonyos végső jogmeggyőződés szolgálatába állhat. Megállapíthatja, hogy valamely – az emberek egy része, egy társadalom, egy kor vagy egy osztály által vallott – általános jogelvnek vagy végső czélnak bizonyos eszközök vagy intézmények felelnek meg. [...] Csakhogy az e módon nyert tételek nem fognak általánosan elismertetni. [...A] tudománynak egy ily jogrendszerhez kölcsön kell vennie oly végső jogelvet, a melyet nem tud bebizonyítani, és a melyet nem vall mindenki [...] E feladat teljesítésében a jogbölcselő tudományt is űz és a maga jogmeggyőződését is szolgálhatja. [...] A jogbölcselet végül

9. megállapíthatja, hogy az egyik jog uralma jobban mozdítja elő bizonyos emberek boldogságát mint egy másiknak uralma.” (p. 52–54.) A 9. pont feltétele: jogérzetektől el kell vonatkoztatni; igazságosság eredeti mértékét fel kell váltani a célszerűség mértékével.

 

23. Vö.: Weber, 1970. p. 9–18., 71., 81., 84., 88., 90., 93., 95–97., 102., 111., 112., 114., 122–123. ; Némedi, 1984. p. 32–33. ; Nagy Endre, 1987. p. 24–26.

 

24. Pl. magasabb elv: „A gazdaság akkor működik hatékonyan, ha adott szinten felmerülő kérdésekre (problémákra) az adott szinten születhetnek a válaszok (döntések).”

Konkrét értékítélet: „A beruházási döntéseket centralizálni, a vállalati autonómiát pedig növelni kell.” Nyilvánvaló, hogy itt a gazdasági racionalitás szempontjából inkonzisztens ítéletekről van szó. Kérdésem az, hogy vajon „ideológiailag” is inkonzisztensek-e.

 

25. Vö.: e dolgozat [20–22.] 7–8. oldal; 19–21 jegyzet. Pikler hatszor mondja: „ilyen értelemben” (p. 56.)

 

26. Vö.: p. 9., 30., 34., 48., 89–90., 115–116., 125., 128–129., 131., 140.

 

27. Vö.: p. 5., 103., 115.

 

28. Vö.: p. 56., 97., 136.; Lőw, 1905. p. 503. Ez nem teljesen azonos, bár igen közel áll a „legtöbb ember legnagyobb boldogságának” utilitarista elvéhez. (p. 89.)

 

29. „... ha az embernek (ti.: Piklernek – K. Z.) igazán vannak eszményei, a melyekért küzdeni kész, és ha meggyőződése az, hogy tudományos nézetei ezen eszményekkel nem ellenkeznek…” (p. XXI.)

 

30. Ez persze szorosan összefügg a törvény szükségszerű jellegével. (Egyébként Cairnes is azzal érvel a javak elosztásának taglalásakor, hogy adott mennyiség szétosztásakor egyik csoport – pl. erős szervezettségből fakadó – előnye csak egy másik csoport rovására érvényesülhet.)

 

31. „Abból, hogy nem ismerjük el, hogy az emberi cselekvésre nézve logikailag levezethető egy gyakorlati, végső alapelv, nem következik annak tagadása, hogy a létező (tételes) jog és erkölcsi rendszerekben részben tudatosan, részben tudattalanul bennfoglaltatik egy vagy más ily alapelv, és hogy az emberiség cselekvőségében szintén részben tudatosan, részben tudattalanul tényleg ily alapelvet követ. Megengedjük továbbá, hogy a végczél, melynek megvalósítására kisebb-nagyobb mértékben minden tételes jogrendszer törekszik, az általános boldogság, a miből következik, hogy a különböző ily jogrendszerekben kell egyenlő vonásoknak, hasonló intézményeknek is lenniök. Megengedhetjük végre, hogy az emberiség további fejlődésével mindinkább ez lesz az emberi cselekvőség végczélja és hogy minden egyes boldogsága mindinkább oly módokon lesz elérhetővé, melyek a mások boldogságával összeférnek. De mindezen elméleti igazságok megengedésével távolról sem ismertük el, hogy egy ily alapelv kötelező volta az emberi cselekvőségre nézve logikai szükségszerűséggel levezethető, vagyis hogy természetjog létezik.” (Kiemelés tőlem – K. Z. Pikler, 1886. p. 231–232.)

 

32. „Most fölmerülhetne a kérdés, mi pozitív meggyőződésünk a vitatott kérdés körül, a társadalom mily berendezését tartjuk mi legjobbnak. [...] mi nem felelhetünk erre egy elvont jog álláspontjáról (kiemelés az eredetiben); de ha (kiemelés tőlem – K. Z.) az ember minden törekvése végső czéljául az általános emberi boldogságot elfogadjuk, az államberendezést, mely azt Spencer eszményénél jobban képes biztosítani, meg lehet jelölnünk, bár csak távolról, bár annak csak főtényezőjét. Azon boldog hitben élünk, hogy ugyanazon államberendezésé egyszersmind a jövő, vagyis, hogy a fejlődés menete a jólét általánosítása felé visz.” (Kiemelés csak az 1892. p. XVIII.; az ide idézett szöveg eredeti megjelenésekor Pikler nem emelt ki semmit: Pikler, 1886. p. 235–236.)

„A bebizonyítható abszolút jogosságot tehát saját eszményemtől megtagadtam, daczára annak, hogy ugyanazon lapon azt is írtam, hogy megvalósulását kikerülhetetlennek hiszem.” (p. XIX.)

„Én most mint 1885-ben, hiszem, hogy a világ nagyobb egyenlőség és testvériség felé halad; [...] rokonszenvezem e törekvésekkel [...], de most is tudományos kötelességemnek tartom azt tanítani, hogy e törekvések jogosságát a tudomány be nem bizonyíthatja[...]” (p. XX.)

 

33. Ide, jegyzetbe rejtem a legfontosabb, mert legszubjektívebb indokokat. Az érték, értékelés, értékmentesség problémájának megoldásához, de még a helyes kérdések felvetéséhez is igen kevésnek érzem magam. Talán ez is oka volt annak, hogy megpróbáltam szorosan Pikler mögé bújni, s önértelmezését elfogadva, addig elmenni a „Pikler szája íze szerinti” interpretációban, ameddig csak lehet.

A legfontosabb ok, ami a 4–10. oldal tárgyalási módját eredményezte, nem az utólag megadott racionalizáló motívumokban keresendő. Azt láttam csak meg Pikler könyvében, amit látni szerettem volna. A téma ettől kezdve kevésbé érdekfeszítő számomra. Az izgalmasat a Pikler művében rejlő lehetőség jelentette.

 

34. „Az oly kételyek, vannak-e törvények, mifélék, van-e egy olyan tudomány tulajdonkép, a mivel az ember foglalkozik, a leglényegtelenebbek egy tudomány űzésében. A cél úgysem lehet soha egy rendszeresen és véglegesen az ismeretek befejezett rendszerébe beállított szilárd valami, hanem csak többet tudjunk mint a mennyit eddig tudtunk.” (Kiemelés az eredetiben: OSZK Kt. Levelestár, Pikler Gyula – Somló Bódoghoz, 1897. VI. 22., 10. levél)

 

35. A jogtudomány és a közgazdaságtan tudománytörténeti fejlődését párhuzamba állítva így ír: „A reformatiotól a 18. századig folyton emelkedő hatványban a tiszta rationalismusra helyezkedett a jogtudomány. Lehetőnek látszott az észből, vagy az emberi természetből egy minden időben és helyen absolut érvényű jogrendszer megalkotása (észjog, természetjog) és a különböző írók meg is állapították azt. Azonban kiderült, hogy absolut jog annyiféle állapítható meg, a hányféle egyéni nézet van arról, hogy mi jogos, és hogy valamennyi voltaképen a római pandektajog kosmopolitikus leszűrése. Föllépett a történeti iskola és kimutatta, hogy különböző korokban és népeknél különböznek, sőt ellenkeznek a fogalmak a jogos és jogtalanról, hogy a jogos absolut megítélésére eszünk nem nyújt szabályt, hogy ellenkezőleg az arról való fogalmak maguk is folyton fejlődnek. Az egyetlen bölcselkedés, mely a jogról lehető, a tételes jog e fejlődésének figyelemmel kísérése (jogtörténet) és annak magyarázata (jog- és erkölcsbölcsészet), de nem absolut jog felállítása. E merőben negatív eredményre jutott (mind máig) a jogtudomány történeti iskolája. Ki nem veszi észre a hasonlóságot ezen és a közgazdaságtani történeti iskola álláspontja közt? Csakhogy van a kettő között egy lényeges különbség is. A jogtudomány a történeti iskola fellépése előtt csakis a legjobb jog keresése volt, és nem a tényleges jog keletkezése, módosulása és megszűnése törvényeinek elmélete, vagyis nem volt tudomány; ellenben a közgazdaságtan csak első (18. századbeli) képviselőinél, a physiokratáknál „idealistikus”, azontúl – már Ricardonál is – valódi tudomány, mely törvényeket ad elő és tényleges közgazdasági jelenségeket magyarázza; itt tehát nincsen meg az az ok a történeti reactiora, a mely volt a jog terén. (Kiemelés az eredetiben: Pikler, 1885. p. 43–44.)

 

36. „Dr. Pikler Gyula szerint a történelem cselekvéseinek irányítása és a tények megértése szempontjából csak annyiban hasznos, amennyiben általános igazságokat ad, mert a jelen speciális tények mellett csakis ezek vezetnek bennünket a cselekvésben, és megértés nem jelent mást, mint egy általános tétel alá foglalást. Az elmúlt tényeket tehát nem önmagukért kell tanítani, hanem általános igazságok nyerése végett és azért nem egyes embercsoportok életrajzára kell a súlyt fektetni, hanem a tények összehasonlító csoportosítását kell előadni, határozottan a jelzett céllal.” (A szabad tanítás..., 1908. p. 169.)

A kongresszuson Pikler a filozófiatörténet tanításának kérdéséhez is hozzászól. A szokott kronologikus előadásmódnál többre értékeli a rendszerszerű, a problémák és a különböző megoldások összefüggéseire koncentráló, racionális oktatást. „Ennek tanítása után az írók és nézetek egymásutánját a tanítványok magánszorgalmára lehet bízni.” (A szabad tanítás..., 1908. p. 139.)

 

37. „Természeti folyamatokat nem javak gyanánt, hanem az értékekkel való kapcsolattól függetlenül gondolunk el s ép ezért, ha valamely kulturtágyról lefejtünk minden értéket, ezáltal az is puszta természetté lesz. Ezen értékekre való vonatkozás révén, amely vagy megvan, vagy nincs meg, a tárgyak két nemét feltétlen bizonyossággal különböztethetjük meg egymástól és ezt egyedül ezen értékszempont révén tehetjük, mivel a hozzá tapadó érték nélkül minden kulturfolyamat szükségképen a természettel is összefüggésben áll és így aztán őt magát is természet gyanánt kell felfognunk.” (Rickert, 1923. p. 22.)

„Valamely tárgy kulturjelentősége ugyanis [...] nem azon alapul, ami neki más valóságokkal közös tulajdona, hanem épen azon, ami a többiektől megkülönbözteti [...] Sőt valamely folyamat kulturjelentősége gyakran ugyanazon mértékben nő, minél kizárólagosabban van egyedi alakulásával egybekötve az illető kulturérték. [...] Természet gyanánt tekintve és egyetemes fogalmak vagy törvények alá sorozva közömbös faji példány lenne belőle és egészen jól lehetne helyettesíteni valamely más, ugyanabból a fajból való egyeddel. A vele való természettudományi, vagyis egyetemesítő foglalkozás ennélfogva nem elégíthet ki bennünket.” (Kiemelés az eredetiben: Rickert, 1923. p. 76.)

 

38. Vö.: Weber, 1970. p. 30–32. stb. „[...] a valóság amelyre nézve a törvények érvényesek, mindvégig individuális marad, sohasem vezethető le a törvényekből.” (Kiemelés az eredetiben: Weber, 1970. p. 32.)

 

39. Nem azonos az „egyenlő szemmel nézni” módszertani elvével.

 

40. „Az a tétel, hogy az erkölcs célja a boldogság, nem jelenti azt, hogy semmiféle utat nem szabad kiépíteni ehhez a célhoz, vagy hogy az e felé tartó embereknek nem szabad azt tanácsolni, hogy inkább erre, mint amarra menjenek.” (Mill, 1980. p. 275.)

Vö. még: Mill, 1980. p. 236., 250. stb.

 

41. Vö. még: Pikler, 1902. p. 148–149.

„Ez esetben az igazságosságnak két oldala van, amelyeket lehetetlen összeegyeztetni egymással, a vitatkozók pedig az ellentétes oldalakat választották: az egyik azt nézi, hogy mi az, amit az egyénnek igazságosan elfogadnia, a másik azt, amit a közösségnek igazságosan adnia kell. Mindkettő vitathatatlan a saját szempontjából, s az igazságosság alapján választani közülük önkényes dolog. Dönteni csak a társadalmi hasznosság alapján lehet.” (Mill, 1980. p. 341. Vö. még: p. 343. stb.)

 

42. „Az igazságérzet lehetne sajátos ösztön, és mégis szükség lehetne arra, hogy egy magasabb értelem világítsa át és vesse uralma alá, mint egyéb ösztöneinket. Ha éppúgy vannak intellektuális ösztöneink, melyek arra késztetnek minket, hogy meghatározott módon ítélkezzünk, ahogy vannak állati ösztöneink, amelyek arra indítanak, hogy meghatározott módon cselekedjünk, semmiképp se szükségszerű, hogy az előbbiek tévedhetetlenebbek legyenek a maguk hatáskörében, mint az utóbbiak a sajátjukban; éppúgy megtörténhet, hogy amazok időnként helytelen ítéletet sugallnak, mint ahogy megtörténhet, hogy emezek helytelen cselekvésre késztetnek. Jóllehet egy dolog azt hinni, hogy természetes igazságérzettel rendelkezünk, s más dolog elfogadni a viselkedés végső kritériumaként, e két vélekedés gyakorlatilag rendkívül szorosan összekapcsolódik. Az emberiség mindig hajlamos volt azt hinni, hogy valamely szubjektív érzése, melyről másképp számot adni nem tudott, valamilyen objektív valóság megnyilvánulása.” (Mill, 1980. p. 309. Vö. még: Mill, 1980. p. 308., 331., 333–335., 353.)

 

43. Vö.: 42. jegyzet; „Miért van egészében mégis túlsúlyban a racionális vélekedés és a racionális viselkedés? [...] A tények és a viták fokozatosan kiszorítják a helytelen vélekedéseket és a rossz gyakorlatot[...]” (Mill, 1980. p. 45.)

 

44. „Egyenlők közti társulás csak úgy létezhet, ha belátják, hogy mindegyik érdekeit egyenlően tekintetbe kell venni. S mivel – az abszolút uralkodók kivételével – a civilizáció minden állapotában mindenki mellett vannak vele egyenlők, köteles ennek megfelelően együttélni valakivel; s az egymást követő korszakok egyre jobban közelítenek egy olyan állapot felé, amelyben lehetetlen lesz másként élni bárkivel. Az emberek ily módon képtelenné válnak rá, hogy lehetségesnek tartsanak egy olyan állapotot, amelyben teljesen figyelmen kívül hagyják a többi ember érdekeit. [...] A társadalmi kötelékek erősödése és minden üdvös társadalmi fejlemény növeli az egyénnek azt az érdekét, hogy gyakorlatilag tekintettel legyen mások boldogulására, sőt arra készteti, hogy egyre jobban azonosuljon érzelmileg mások javával, vagy legalábbis gyakorlatilag mind nagyobb mértékben figyelembe vegye javukat.” (Mill, 1980. p. 289–290. – kiemelés az eredetiben. Vö.: Mill, 1980. p. 291., 88., 352. stb.)

 

45. „Ha a társadalmi állapottól független okosság nincs, akkor minden ismeret „ideológia”. (Pikler, Huszadik Század, 1907. I. kötet, p. 310.)

„A materialista történelmi felfogás téved, midőn a lelkiállapotoktól általában megtagadja, hogy azok az intézményeket végső sorban meghatározzák. Ez csak az ideologikus lelkiállapotokról áll; az intézmények célszerűségének belátása ellenkezőleg éppen az intézményeknek végső sorban meghatározója.” (A szociológia..., 1973. p. 283–284.)

 

46. „Minél kevésbé ismerik az emberek érdekeiket, minél kevésbé vezettetik magukat általuk, még ha ismerik is, annál inkább fejeznek ki a közgazdasági törvények csupán tendentiát, melyet megvalósulásában ellenható tényezők korlátoznak.” (Kiemelés az eredetiben: Pikler, 1885. p. 32.)

 

47. Vö.: A szociológia..., 1973. p. 283–284.

 

48. „Engedje meg Pikler tanár úr, hogy végül egy argumentum ad hominem-mel éljek. Az egyetemen egy időben az a hír volt elterjedve, hogy Pikler tanár úr alaptörvénye a „célszerűségi belátás”, minden kérdésre azt kell válaszolnia. Pikler tanár úr kétségkívül emlékezni fog arra, hogy a mikor ezt észrevette, mindazokat, a kik nem tudták a tételt alkalmazni, és levezetni, hanem csak a szavakat mondták el, irgalom nélkül megbuktatta. És mindnyájan azt mondtuk, hogy igaza van.” (Wolfner, Huszadik Század, 1906. I. kötet, p. 46.)

A következő – kissé morbid – történetet Jehlicska meséli, de megjelent a Budapesti Hírlap egyik számában is: Pikler hallgatói a célszerűségi belátás hasznavehetőségét akarták kipróbálni. „Egy kellemetlen délutáni órától akartak szabadulni [...] Belátták, hogy céljuk elérésére igen célszerű volna, ha sikerülne a tanár urat valamiképpen becsapni. Hallották ugyanis az ő ajkáról, hogy a hazugság [...] sokszor kellemesebb az igazságnál és célszerű néha az igazság helyett alkalmazni.” Azt hitetik el Piklerrel, hogy öccse főbelőtte magát. Pikler persze azonnal elrohant az óráról. „A hallgatók dörzsölték a kezüket örömükben; céljukat elérték és életrevaló találmánynak mondották a belátásos elméletet. Mikor Pikler a legközelebbi órán embertelenséget, jellemtelenséget és minden más rosszat vetett tanítványainak a szemére, egyszerre az egyik padból fölhangzott: „Célszerűségi belátás volt az, tanár úr!” (Jehlicska, 1908. p. 99.)

 

 

BIBLIOGRÁFIA

 

Pikler Gyula: Ricardo jelentősége a közgazdaságtan történetében; érték- és megoszlástana. – Budapest, 1885.

Pikler Gyula: Az állam ellen == Budapesti Szemle, 1886.

Pikler Gyula: Angol és német közgazdaságtan == Budapesti Szemle, 1890.

Pikler Gyula: Bevezető a jogbölcseletbe. – Budapest, 1892.

Pikler Gyula: A jog keletkezéséről és fejlődéséről. – Budapest, (1897.) 1902.

Pikler Gyula: Az emberi egyesületek és különösen az állam keletkezése és fejlődése. – Budapest, (1897.) 1905.

Pikler Gyula: A büntetőjog bölcselete. – Budapest, (1897.) 1908.

Pikler Gyula: A lelki élet alaptörvényei. Az eszmélet helye a természetben. – 3. kiadás. – Budapest, 1910.

Pikler Gyula: A lélektan alapelvei : az élmény megmaradása és ellentétessége. – Budapest, 1909.

Pikler Gyula: A menopszichologikus szociológiai irányról == Huszadik Század, 1905. II. kötet, p. 62–77.

Pikler Gyula megemlékezése Pulszky Ágostról == Huszadik Század, 1907. I. kötet, p. 391–394.

Pikler Gyula: Lélektan és társadalomtudomány. Nyílt levél Somló Bódoghoz == Huszadik Század, 1907. I. kötet, p. 113–120.

Pikler Gyula: A materialista történelmi felfogás legnagyobb hiánya == Huszadik Század, 1910. I. kötet, p. 123–125.

Pikler Gyula levelei (MTA Kt., OSZK Kt.)

 

A Pallas Nagy Lexikona. – Budapest, 1896.

Révai Nagy Lexikona. – Budapest, é. n.

Magyar Zsidó Lexikon. – Budapest, 1929.

 

Bacon, Francis: Esszék. – Budapest, 1987.

Bacon, Francis: A Novum Organum, I. – Budapest, 1885.

Cairnes, J. E.: Vezérelvek a közgazdaságtan köréből. – Budapest, 1908.

Forrásmunkák a kultúra elméletéből / szerk. Maróti Andor. – Budapest, 1980.

Forrásmunkák a kultúra elméletéből, III/1-2 : német kultúraelméleti tanulmányok / szerk. Bujdosó Dezső. – Budapest, 1984.

Horváth Zoltán: Magyar századforduló : a második reformnemzedék története (1896–1914). – Budapest, 1974.

Jászi Oszkár publicisztikája / szerk. Litván György és Varga F. János. – Budapest, 1982.

Jehlicska Ferenc: Pikler belátásos elmélete. – Budapest, 1908.

Jog és filozófia : antológia a század első felének polgári jogelméleti irodalma köréből / szerk. Varga Csaba. – Budapest, 1981.

Kende Zsigmond: A Galilei Kör megalakulása. – Budapest, 1974.

Litván György: „Magyar gondolat – szabad gondolat”. – Budapest, 1978.

Magyarország története 1890–1918, I-II. – Budapest, 1978.

Maine, Sumner Henrik: A jog őskora / [Pulszky Ágost jegyzeteivel]. – Budapest, 1875.

Marcuse, Herbert: Ész és forradalom. – Budapest, 1982.

Mill, János Stuart: A deductiv és inductiv logika rendszere, III. kötet. – Budapest, 1877.

Mill, John Stuart: A szabadságról. Haszonelvűség. – Budapest, 1980.

Németh G. Béla: Létharc és nemzetiség. – Budapest, 1976.

Peschka Vilmos: Max Weber jogszociológiája. – Budapest, 1975.

Rickert, Henrik: Kulturtudomány és természettudomány. – Budapest, 1923.

Sándor Pál: A magyar filozófia története, I. kötet. – Budapest, 1973.

Scheler, Max: A formalizmus az etikában és a materiális értéketika. – Budapest, 1979.

A szabad tanítás Pécsett 1907-ben tartott magyar országos kongresszusának naplója. – Budapest, 1908.

Szabó Imre: A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon. – Budapest, 1980.

Szabó Imre: Pikler Gyula állam- és jogbölcselete == Filozófiai évkönyv, I. évfolyam. – Budapest, 1952.

Szabó Imre: Pikler Gyula (1864–1937). – Budapest, 1973.

Szczepanski, Jan: A szociológia története. – Budapest, 1973.

A szociológia első magyar műhelye : a Huszadik Század köre, I. kötet / szerk. Litván György és Szűcs László. – Budapest, 1973.

Tények és értékek : a modern angolszász etika irodalmából. – Budapest, 1981.

Weber, Max: Állam, politika, tudomány. – Budapest, 1970.

Weber, Max: Gazdaság és társadalom. – Budapest, 1967.

Weber levele Lukács Györgyhöz == Lukács György levelezése. – Budapest, 1981. p. 626–628.

 

Beszámoló a TT. Máj. 4-i közgyűléséről == Huszadik Század, 1901. I. kötet, p. 478–486.

Hárnik Jenő: Pikler pszichológiája és a Freud-féle pszichoanalízis == Huszadik Század, 1911. II. kötet, p. 44–46.

Jászi Oszkár: Hajsza Pikler Gyula ellen == Huszadik Század, 1901. I. kötet, p. 387–390.

Jászi Oszkár: (Pikler – Somló) A totemismus eredete (ismertetés) == Huszadik Század, 1900. II. kötet, p. 70–71.

Lőw Lóránt: Természet és társadalom == Huszadik Század, 1905. I. kötet, p. 489–508.

Simmel, Georg: A sociologia problémája == Huszadik Század, 1900. I. kötet, p. 83–90.

Wolfner Pál: A történelemtanítás kérdéséhez == Huszadik Század, 1906. I. kötet, p. 33–46.

Heller Ágnes: Hipotézis egy marxista értékelmélethez == Magyar Filozófiai Szemle, 1970. 5–6. sz.

Mit hoz a jelen? : beszélgetés == Mozgó Világ, 1983. 1. sz.

Moór Gyula: Somló Bódog == Társadalomtudomány, 1921. I. kötet, p. 17–40.

Nagy Endre: A Durkheim-sokk == Világosság, 1982. 7. sz.

Nagy Endre: Erény és tudomány == Világosság, 1981. 12. sz.

Nagy Endre: Pulszky Ágost társadalom- és államtana == Szociológia, 1977. 2. sz.

Nagy Endre: Pikler Gyula értékmentes jogszociológiája (kézirat). – 1987.

Némedi Dénes: Az értékmentesség elve a szociológiában == Valóság, 1984. 1. sz.

Pikler Endre: Pikler Gyula életműve == Századunk, 1938. 2–3. sz.

Székely Artur: Pikler Gyula == Nyugat, 1938. p. 125–131.

 

-------------------------------------------------------

(2014. április 7.) A budapesti egyetemen azt tanította Pikler Gyula professzorom, a jogbölcselet tanára, hogy nincsen szabad akarat. Jóllehet ezt a három napot a tan beigazolásának a céljaira fényesen be lehet állítani, mégis tisztelettel kívánom a szigorú professzoromnak, hogy éljen át ilyen három napig tartó lelki vívódást, mint az a három ember a Zolotoi Rog-ban, mert igaz ugyan, hogy nincsen szabad akarat, de ennek az igazságnak néha igen verejtékes az útja. [Nagyiványi Zoltán: Idegenlégiótól a Szovjetunióig. 2. kiadás. Budapest : Révai, 1937. p. 34.]

(2015. március 8.) Leopold lajos Pulszky, Pikler, Szabó Ervin hatás – Csekő Ernő: A harmadik Leopold fivér == A felhalmozás míve. – p. 78.