Tiszaeszlár. Képzőművészeti minilexikon.
A tiszaeszlári per több szempontból vízválasztó a magyar történelemben. Az 1883-as pert tudományok sora tekinti illetékességi körébe tartozónak. Így a társadalom-, a politika-, a jog-, a sajtó-, az irodalomtörténet, de még az orvostudomány története is. E munka egy újabb tudományos terület, a művészettörténeti motívumkutatás számára igyekszik adatokat nyújtani. A minilexikon a csak vékony bibliográfiai szálon kötődőtől a per ábrázolását önálló feladatának tekintő művészig mindenkit címszóvá avat. Az egyes szócikkek az eszlári vonatkozásokat a forrásokon keresztül tárják fel. Az érdekességek kedvéért több esetben szemet hunytunk az aránytalanságok felett. Erdély Miklós Verzió című filmjét elhagyhatatlannak éreztem ebből a képzőművészeket tartalmazó lexikonból, mely bibliográfiailag a teljességre törekedett.
Ábrányi Lajos (1849–1901): festő
Ábrányi Lajos a mai fotóriporterek feladatát látta el. Tudósított balesetekről, bűncselekményekről, bűnügyi leleplezésekről. A rajzokat az adott helyszíneken néhány perc alatt megalkotta. 1883-ban ő tudósított a tiszaeszlári per tárgyalásáról, s ezzel a sorozatával vált ismertté. Ő az első művész, aki – a fényképezőgépet ecsettel, rajzszerszámmal helyettesítve – a történet megfestésére vállalkozott. Elkészítette Solymosi Eszter képét, valamint az egész tárgyalás megelevenedik munkái nyomán. Külső felkérésre dolgozott, lelkiismeretesen. Az Eszterről készült kép utóélete is érdekes. A drezdai antiszemita kongresszuson Ónody Géza mutatta be a résztvevőknek. „A teremben kifüggesztve lett Solymosi Eszternek Ábrányi Lajos által festett s Ónody Géza által magával hozott arczképe is, a mely kép a legrészvétteljesebb figyelem tárgya volt.” 
A drezdai nemzetközi kongresszus tárgyalásai. = 12 Röpirat, 1883. szeptember 15. p. 479–493. [481]
„Átkozottul rossz kép volt. Özvegy Solymossyné [!], mikor meglátta ezt a képet, összecsapta a kezeit és fölkiáltott: – Jaj, szegény lányom, be megváltozott!”
Szatmári Mór: Húsz esztendő parlamenti viharai. [Budapest] : Amicus, 1928. 248. p. [26]
A Solymosi Esztert természetes nagyságban ábrázoló... == Nyírvidék. – 3:35 (1882. aug. 27.). – p. 2.
Solymosi Eszter arczképét... == Nyírvidék. – 3:42 (1882. okt. 15.). – p. 3.
„... még mindig mutogatják Németországban. Jelenleg Hamburgban van a kép. A befolyt és befolyandó pénzt Henriczi kezeli és küldi majd meg a kép festőjének Ábrányi Lajosnak.”
További irodalom:
Vasárnapi Újság, 1883. június 24–augusztus 5.; [Névjelzés nélkül.]: A t. Házból. = Pesti Hírlap, 1892. április 22. p. 2–3. In Mikszáth Kálmán összes művei. 81. kötet. Cikkek és karcolatok. 1892. január–december. (Sajtó alá rendezte: Rejtő István) Budapest : Akadémiai Kiadó, 1988. p. 135–138., 367–370. [137; 369]; [M–th.]: Pillanatnyi képek a főrendiházból. = Vasárnapi Újság, 1895. június 2. p. 359–360. In Mikszáth Kálmán összes művei. 84. kötet. Cikkek és karcolatok. 1895. január–december. (Sajtó alá rendezte: Péterváriné Erdey-Grúz Helga, Rejtő István) Budapest : Akadémiai Kiadó, 1992. p. 180–183., 335–336. [181; 336]; Az arckép. In A magyar anekdotakincs. 5. kötet. Gyűjtötte és magyarázza: Tóth Béla. Budapest : Singer és Wolfner, [1901.] p. 26.; Az eszlári per. In A Pesti Hírlap nagy naptára az 1928. szökőévre. Budapest : Légrády testvérek, 1928. p. 358–363.; Bosnyák Zoltán: Istóczy Győző. (1842–1915). In uő.: A magyar fajvédelem úttörői. Budapest : Stádium, 1942. p. 29–62.; [Ábrányi Lajos.] In Művészeti lexikon. 1. kötet. A–E. Budapest : Akadémiai Kiadó, 1965. p. 14.; Eötvös Károly: A nagy per mely ezer éve folyik, s még sincs vége. I–II. kötet. (Magyar elbeszélők.) Budapest : Szépirodalmi Könyvkiadó, 1968.; Mikszáth Kálmán összes művei. 66. kötet. Cikkek és karcolatok. 1883. április–augusztus. Kritikai kiadás. (Sajtó alá rendezte: Rejtő István.) Budapest : Akadémiai Kiadó, 1972. 504. p.; Buzinkay Géza: A magyar nyelvű közművelődési sajtó 1875–1890. II. A dzsentroid középosztályi olvasóréteg lapja, a Vasárnapi Újság. II. A dzsentroid középosztályi olvasóréteg lapja, a Vasárnapi Újság. 2. Munkatársak. In A magyar sajtó története. II/2. kötet. 1867–1892. Szerk.: Kosáry Domokos, Németh G. Béla. Budapest : Akadémiai Kiadó, 1985. p. 445–446. [446]; Sódor Alajos, Mendele Ferenc: Tiszaeszlár. In Szabolcs-Szatmár megye műemlékei. 2. kötet. Szerk.: Entz Géza. Budapest : Akadémiai Kiadó, 1987. p. 358–360. [359]; Czére Gyöngyvér (szerk.): Világ. 1910. márc. 30–1926. ápr. 30. Repertórium (1913–1914) (A Petőfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai Füzetei. Napilapok repertóriumai, G. Sorozat). – Budapest : Petőfi Irodalmi Múzeum, 1988. – 383 p. [226]; Vajda György Mihály: Keletre nyílik Bécs kapuja. Közép-Európa kulturális képeskönyve 1740-1918. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. 206. p. [148]; [Ábrányi Lajos.] In Révai Új Lexikona. 1. kötet. A–Baj. Főszerk.: Kollega Tarsoly István. Szekszárd : Babits Kiadó, 1996. p. 48.; Sz. Kürti Katalin: Debreceni képzőművészeti adattár I. Művész életrajzok A-tól D-ig. In A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995–1996. Debrecen, 1998. – p. 363–391. [365] http://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_HAJB_DERI_1995_1996/?pg=366&layout=s
Osgyán Edina: Politikusokat figuráztak ki az élclapok. A Borsszem Jankó karikatúrái miatt került a figyelem középpontjába a XIX. században. = Magyar Nemzet, 2002. szeptember 2. p. 24.; Kövér György: A tiszaeszlári dráma : társadalomtörténeti látószögek. Budapest : Osiris, 2011. 749 p. [452–455]
http://borgia.amiga.hu/docs/48_zsido.html
http://nol.hu/kult/festhette-e_a_vervadat__abranyi_
http://uj.apertura.hu/2017/tel/veri-a-tiszaeszlari-vervad-kep-es-propaganda/
Altorjai Sándor (1933–1979): festő
Az 1960-as ’70-es évek magyar avantgárdjának alkotója. Barátjának, →Erdély Miklósnak „zseniális meglátása volt, hogy Huszárik Zoltán Csontváry-filmjének címszerepét Altorjai Sándornak kellett volna eljátszania. Nem így történt. Altorjainak „csak” Erdély juttatott egy filmszerepet a maga „Verzió”-jában, a rituális gyilkossággal vádolt tiszaeszlári templomszolgáét. Altorjai zseniálisan felelt meg egy olyan szerepnek, amely őt egy rendkívüli élethelyzetbe ültette – mint ahogy ő maga is állandóan rendkívüli helyzetekbe vetítette magát, hogy paradox módon így juttassa érvényre szemérmesen érzékeny művészi egyéniségét.”
Beke László: Két anekdota és értékelési kísérlet. In Altorjai Sándor 1933–1979. [Kiállítási katalógus.] (Az István Király Múzeum közleményei, D. Sorozat, 200.) Székesfehérvár : István Király Múzeum, 1990. p. 3–6. [6]
További irodalom:
Beke László: Altorjai Sándor életrajza. In Altorjai Sándor életmű-kiállítás. Műcsarnok, Budapest 2003. XII. 17. – 2004. II. 08. [Budapest] : [Műcsarnok], [Első Magyar Látványtár], [2004.] p. 7–11. [11] uez.: angolul p. 12–16. [16]; Altorjai Sándor (1933–1979). Szerk.: Beke László, Dékei Krisztina. Budapest : Műcsarnok, Első Magyar Látványtár, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 2003. 480. p. [18; 141; 479]; http://www.artpool.hu/Altorjai/default.html
Anekdota faliképpel
- Eötvösről nekem volt remek esetem, pápai diák koromban - szólalt meg hamisan hunyorítva egy úr a társaságban -, pápai diák koromban Eötvös Károly kortese voltam, de az öreg, mikor lejött, kétségbeejtette a pápai zsidókat azzal, hogy olyan antiszemita beszédeket és kijelentéseket hangoztatott, hogy csak úgy porzott. Például azért ostorozta őket, hogy Wagner-kultuszt csinálnak, mikor itt ez a jó ízig-vérig tősgyökeres cigánymuzsika, aminek egy fikomadta kurrantyúja többet ér, mint az egész német Wagner-zene. Hát el is ment hozzá egy küldöttség, hogy hagyja abba a nagyságos úr ezeket az izéket, hiszen reformátusok és zsidók együtt szavaznak rá. Volt ott egypár zsidó is, s azt mondja az egyik:"Nagyságos uram, ha már maga is szid bennünket, ki szeret akkor?"... Körülnéz Eötvös Károly az irodában, ahol ki volt akasztva egy nagy kép, amin rajta voltak a tiszaeszlári védők. Rámutat nagy pózzal, s megmutatja a pipacsutorával középen a saját arcképét, s azt mondja: Nekem szabad.
Móricz Zsigmond: Míg új a szerelem.
Anna Margit (1913–1991): festő
Az 1970-es években „festette meg a tiszaeszlári vérvád két figuráját: az eltűntnek hitt, majd előkerült Esztert és a vérvád szerencsétlen koronatanúját, Scharf József zsidó egyházfi 13 éves Móric fiát. A két kép iszonyú erejű. Scharf Móric mellett kis tálkában vadvörösen a vér és a kés, az állítólagos gyilkos kés. A mulya és megfélemlített kisfiú, aki saját sorstársai ellen vall, a modern júdás, a nevetséges, rosszindulatú és buta kiskirályok áldozata. Eötvös Károlynak és Krúdy Gyulának a festészetben méltó, egyenrangú társa akadt. A két figura pszichikus töltése és az ábrázolásmód mikéntje minden szónál szuggesztívebben érzékelteti a tiszaeszlári történet tanulságait.”
S. Nagy Katalin: Zsidó motívumok a XX. század magyar festészetében. In Évkönyv, 1975/1976. Szerk.: Scheiber Sándor. Budapest : Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 1976. p. 277–286. [284–285]
„54. Scharf Móric, 1973. o[laj]. v[ászon]. préseltkép rátét, 100X70 cm Ltsz.: 84.84 [...] 99. Solymosi Eszter, 1976. o. v. préseltkép rátét, 100X82 cm Ltsz.: 84. 129”
Műtárgyjegyzék. Ámos Imre Múzeum Anna Margit Gyűjtemény. Szentendre, Vöröshadsereg útja 10. A katalógust szerkesztette: Dávid Katalin. [Budapest] : Pest megyei Múzeumok Igazgatósága, 1984.
További irodalom:
Scharf Móric. 1973. In Dávid Katalin: Anna Margit. Budapest : Corvina, 1980. [36. kép]; Galili Gemeiner Ervin: Szentendre zsidói... = Új Élet, 1997. szeptember 1. p. 4.; Kövér György: A tiszaeszlári dráma : társadalomtörténeti látószögek. Budapest : Osiris, 2011. 749 p. [518–519]
Borsos Miklós (1906–1990): szobrász, grafikus, éremművész, emlékiratíró
Elkészítette →Eötvös Károly síremlékét és mellszobrát.
Csiszér János (1883–1953): szobrász
→„Eötvös Károlyról készült mellszobrát a b[uda]pesti izr[aelita]. hitközség vásárolta meg.”
[Csiszér János (zsákodi).] In A magyar társadalom lexikonja. Második bővített kiadás. Budapest : A Magyar Társadalom Lexikonja Kiadóvállalat kiadása, 1931. p. 101.
Emléktáblák
1. Eötvös Károly-emléktábla a nyíregyházi Városháza épületén.
„Emlékül a vérváddal meghurcolt ártatlan tiszaeszlári zsidóknak, akiknek pere ebben az épületben zajlott le 1883 június 17 és augusztus 3 között, és felmentésüket kiharcoló védőügyvédjüknek, Eötvös Károlynak 1842–1916 Állította a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és a Nyíregyházi Zsidó Hitközség. 1995.”
Dr. Fazekas Árpád: Az eszlári per orvosi vonatkozásai. Nyíregyháza világhírű eseménye. Nyíregyháza : Eötvös Károly Magyar–Izraeli Baráti Kör, 2003. 131. p. [hátsó borító belső oldala]
További irodalom:
[Nyíregyházán felavatták dr. Eötvös Károly emléktábláját.] = Új Élet, 1995. május 1. p. 5.; Eötvös-emléktábla Nyíregyházán. = Magyar Hírlap, 1995. március 25. p. 6.
2. Fehér márványból készült emléktábla Alsóörsön, a Művelődési Ház falán.
Felavatva: 1994. április 13-án. Felirata: Eötvös Károly 1842–1916 Utazás a Balaton körül és A nagy per írója halálának 80. évfordulóján állította Alsóörs Község Önkormányzata.
http://helyismeret.ekmk.hu/Emlekhelyek/h_004005.html
3. Budapest, VI. kerület, Hegedű u. 9. (Próféta u.)
„Eötvös Károly e ház első emeletén lakott 1885 és 1912 között. Az 1995-ben felavatott emléktáblán Krúdy Gyula méltató szavai olvashatók: „Az igazságot hódította meg, amikor egy egész világát a hazugságnak győzte le.”
Erős Zoltán: Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig. Harmadik, bővített és átdolgozott kiadás. Budapest : Akkord Kiadó, 2004. p. 164.
További irodalom:
Nagy Károly: Az ügyvédcéh díszei. = http://www.nol.hu/cikk/383965/
4. Kozma Sándor-emléktábla, Kaposvár.
„A jogtörténetbe a hírhedt 1883–84-es tiszaeszlári vérvádper európai lezárásával, az eljárás során tanúsított emberséges magatartásával írta be a nevét.”
[Emléktáblát avattak Kozma Sándor, az első királyi főügyész emlékére, születésének 175. évfordulóján tegnap Kaposváron, egykori lakóházának falán.] = Magyar Nemzet, 2000. december 16. p. 16.
További irodalom:
Kozma Sándor emléktáblájának avatása. = Hetedhéthatár, 2001. január 5. p. 30.
Engel-Tevan István (1936–1996): grafikus
1969-ben készítette A tiszaeszlári vérvád című rajzát.
Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon : 1849-től a jelenkorig. II. kötet. Pozsony : Kalligram, 2012. 1213 p. [239; 241; 827]
Eötvös Károly síremléke
Veszprémben, a Mártírok úti temetőben avatták fel 1970-ben. Készítette: →Borsos Miklós szobrászművész 1969-ben. Felirata: Ráskevi Eötvös Károly a hírneves szépíró és politikus Veszprém vármegye egykori tiszti ügyésze 1842. III. 12.–1916. IV. 13... Anyaga: fekete márvány. „1883-ban, a hirhedt tiszaeszlári zsidóellenes perben feltűnő sikerrel védte a vádlottak ügyét, Európa-szerte felfigyeltek rá.”
Történeti emlékek Veszprém megyében. (Szerk. biz. vez.: Bándi László.) Veszprém : Veszprém Megye Tanácsa, Hazafias Népfront Veszprém megyei Bizottsága, 1980. 200. p. [169]
További irodalom:
[T. G.]: Veszprém helyreállíttatta Eötvös Károly síremlékét. = Világ, 1947. július 23. p. 4.; [Eötvös Károly halálának 40. évfordulója alkalmából a Veszprém városi Tanács megkoszorúzza az író sírját.] = Veszprémmegyei Népújság, 1956. április 14. p. 4.; Megkoszorúzták Eötvös Károly sírját. = Veszprémmegyei Népújság, 1956. április 17. p. 1.; Eötvös Károly halálának 40. évfordulója alkalmából… = Napló, 1986. április 10. p. 8.;http://helyismeret.ekmk.hu/Emlekhelyek/v/200106.jpg
Eötvös Károly-szobrok
1. Mellszobor. Balatonfüred, Gyógy tér.
„Eötvös Károly mellszobrát a balatonfüredi Gyógy térre állította fel a Veszprémi megyei Tanács Idegenforgalmi Hivatala. A június 1-én tartott felavatási ünnepélyen Ortutay Gyula, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem rektora mondott beszédet. A szobor Zalai Csiszár János [helyesen: →Csiszér János] szobrászművész alkotása.”
[Eötvös Károly mellszobra.] = Irodalomtörténet, 1958. május. p. 184.
„A Horváth-ház előtti kis parkban áll Eötvös Károly (1842–1916) író, újságíró, ügyvéd, politikus mellszobra, Gerendai Antal [helyesen: →Csiszér János] műve. Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című művében sokat írt Füredről. A szobornak története van. Ugyanis a budapesti zsidó hitközség készíttette a tiszaeszlári per után – ahol Eötvös volt a védőügyvéd –, de a budapesti városvezetés nem engedte azt felállítani. Ezután múzeumba került a szobor, ahol Zákonyi Ferenc megtalálta, és elkérte; egy gipszmásolat ellenében meg is kapta az izraelita múzeumtól.”
VendégVáró. Látnivalók Veszprém megyében. 2. javított kiadás. Miskolc : Well-Press Kiadó, 2004. 222. p. [54] uez.:
http://www.vendegvaro.hu/vv-main.php?objref=539&objtype=32
„[Eötvös Károlyt] számtalan kapocs kötötte Füredhez. Ennek emléke, hogy 1957. június 1-jén a szívkórház előtti téren felavatták az író fehér márvány mellszobrát. A szobor Zalai Császár János [helyesen: →Csiszér János] szobrászművész alkotása, azt a budapesti Izraelita Hitközség készíttette a tiszaeszlári per után azzal, hogy Budapesten állítják fel. A felavatás azonban elmaradt, s a szobor a Dohány utcai Izraelita Múzeumban volt elhelyezve. Zákonyi Ferenc kérte el a szobrot a múzeumtól, amely készséggel ajándékozta azt Balatonfürednek.”
Páldy Róbert: Eötvös Károly (1842–1916). In Bakony-Balatoni Kalendárium 1996. Szerk.: Varga Béla. Veszprém : [Eötvös Károly Megyei Könyvtár], 1995. p. 135–138. [138]
„[…]Elek Miklós leleményes felfedezését ismerteti az Eötvös-szobor alkotójáról.”
Dibusz László:Füredi História – másodszor. = Balatonfüredi Napló, 2002. október.
http://www.balatonfured.hu/lakossagilapok/pdf/02_10.pdf
További irodalom:
Lipták Gábor–Zákonyi Ferenc: Eötvös Károly szobra Füreden. = Képes Magyarország, 1957. május 2. p. 11.; Lipták Gábor–Zákonyi Ferenc: Eötvös Károly szobránál. [Június 1-én avatják Balatonfüreden Eötvös Károly mellszobrát.] = Középdunántúli Napló, 1957. május 24. p. 2.; Leleplezték Eötvös Károly mellszobrát Balatonfüreden. = Középdunántúli Napló, 1957. június 5. p. 1.; Eötvös Károly mellszobra Balatonfüreden. = Élet és Irodalom, 1957. június 7. p. 8. Képpel illusztrált.; Szalai Imre: Balatonfüred. Budapest : Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1964. 44. p. [21]; Feketéné Kordé Katalin: A Balaton és környéke. (Panoráma regionális útikönyvek.) Budapest : Panoráma, 2005. 787. p. [299];
http://helyismeret.ekmk.hu/Emlekhelyek/h_026057.html#060
2. Mellszobor. [70 cm.] (Komakút tér 3., Eötvös Károly Megyei Könyvtár előcsarnokában) Eötvös Károly szobra. Anyaga: bronz. Készítette: →Borsos Miklós szobrászművész. Felavatva: 1968. augusztus 20.
http://helyismeret.ekmk.hu/Emlekhelyek/v/200107.jpg
További irodalom:
Kovásznai Viktória, L.: Borsos Miklós. Budapest : Képzőművészeti Kiadó, 1989. 322. p. [290]
3. Mellszobor. Mezőszentgyörgy.
„Ha Eötvös Károly szelleme, művei által ismét köztünk lesz, eredménnyel fog harcba szállni azokkal, akik a múlt század nyolcvanas éveiben alakult Antiszemita Párt, valamint Szálasi eszméit követve, itt és most folytatni akarják a nagy pert. Egyebek között erre hívta fel a figyelmet Gál Zoltán, az Országgyűlés elnöke szombaton a Fejér megyei Mezőszentgyörgyön, ahol halálának 80. évfordulója alkalmából felavatták az író-politikus, jogász mellszobrát. A házelnök kiemelte: Eötvös Károly igazi nemzeti liberális volt. Jogászként világhírnévre tett szert, amikor bízva a józan észben és a jogban, szembeszállt korának megyei és országos hatalmasságaival, s figyelmen kívül hagyva reálpolitikus társai óvó-figyelmeztető szavait, vállalta a tiszaeszlári vérvádperben a cselédlány-áldozathoz hasonlóan szegény sorsú vádlottak védelmét. Küzdelmét szinte az egész világ figyelemmel kísérte, s győzelme az akkori Magyarország dicsősége is volt – mondta Gál Zoltán.”
Eötvös Károly-szobor. = Magyar Hírlap, 1996. április 29. p. 4.
„Mezőszentgyörgyön felavatták Eötvös Károly közadakozásból létrehozott szobrát.”
[Mezőszentgyörgyön...] = Új Élet, 1996. május 15. p. 4.
A szobor →Fésűs Károly alkotása.
Mezőszentgyörgy. In Erős Zoltán: Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig. Harmadik, bővített és átdolgozott kiadás. Budapest : Akkord Kiadó, 2004. p. 397.
Épületek
1. Tiszaeszlári zsinagóga.
„A tiszaeszlári sakterház képét – a híressé vált per kapcsán – a Vasárnapi Újság is közölte. A képen egy zsúpfedeles viskót láthatunk.”
Csoma Zsigmond, Lőwy Lajos: Kóser vágás és a kóserborok, a nemzsidó vallású magyar parasztság tudatában. In ...és hol a vidék zsidósága?... (Történeti és néprajzi tanulmányok a falusi mezővárosi zsidók és nemzsidók együttéléséről). (Central-Európa Alapítványi könyvek ; 2) Szerk.: Deáky Zita, Csoma Zsigmond, Vörös Éva. Budapest : Centrál-Európa Alapítvány, 1994. p. 95–129. [102]
2. Nyíregyháza, Bocskai u. 8.
„Eötvös Károly már a tárgyalást megelőző hetekben leköltözött Nyíregyházára, a mai Bocskai u. 8. szám alatti házban, a Stern családnál lakott. A bírósági tárgyalás végül is Eötvös Európára szóló sikerével végződött, a vádlottakat felmentették. A helyi közhangulatra azonban jellemző volt, hogy az író-ügyvéd nyíregyházi szállását a város zsidóságából szerveződött 16 fős őrség vigyázta éjjel-nappal.”
Erős Zoltán: Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig. Harmadik, bővített és átdolgozott kiadás. Budapest : Akkord Kiadó, 2004. p. 630. p. [436]
3. Nyíregyháza, Városháza.
„A tárgyalásra Nyíregyházán a városháza emeleti nagytermében került sor 1883. június 19-től augusztus 3-ig.”
Erős Zoltán: Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig. Harmadik, bővített és átdolgozott kiadás. Budapest : Akkord Kiadó, 2004. p. 630. p. [436]
4. Nyíregyháza, Európa Szálló.
„Mikszáth Kálmán a Pesti Hírlap tudósítójaként részt vett az 1883. június 19. és augusztus 3. között folyó tiszaeszlári vérvádper tárgyalásán. 1883. június 17-től augusztus 4-ig tartózkodott a városban, feltehetően az akkori Európa Szállóban lakott.”
Erős Zoltán: Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig. Második, bővített, átdolgozott kiadás. Budapest : Kis-Lant, [1995.] 495. p. [371]
5. Nyíregyháza, a Stern család háza.
„Krúdytól értesülünk arról, hogy az ún. nagytrafik vezetője (bérlője) volt Stern Jenőné, az „Erzsébet királynő termetű, feketehajú, igen fehérarcú, lobogószemű asszonyság”, aki ismerte az egész megyét, trafikjában megfordult minden Nyíregyházára bejött megyei úr s így kellő információkkal szolgálhatott Eötvös Károlynak az eszlári per idején, sőt a veszprémi származású ügyvéd egy időben náluk is lakott a Bocskay utca közepetáján volt „kényelmes, úrias külsejű házukban”.
Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák. Fejezetek a régi Nyíregyháza életéből. [Nyíregyháza] : Nyíregyháza Városi Tanács V. B., 1984. 219. p. [172]
„Eötvös Károly már a tárgyalást megelőző hetekben leköltözött Nyíregyházára, a mai Bocskai u. 8. szám alatti házban, a Stern családnál lakott. A bírósági tárgyalás végül is Eötvös Európára szóló sikerével végződött, a vádlottakat felmentették. A helyi közhangulatra azonban jellemző volt, hogy az író-ügyvéd nyíregyházi szállását a város zsidóságából szerveződött 16 fős őrség vigyázta éjjel-nappal.”
Erős Zoltán: Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig. Harmadik, bővített és átdolgozott kiadás. Budapest : Akkord Kiadó, 2004. p. 630. [436]
További irodalom:
Riczu Zoltán: Zsidó épületek és emlékek Nyíregyházán. (A Jósa András Múzeum kiadványai, 34. kötet.) Nyíregyháza : MTC Press, 1992. 132. p. [37–39]
6. Budapest, Fehér Hattyú Szálló.
„1880-tól történetesen Weingruber Ármin bérelte, s így az ő égisze alatt került sor arra az eseményre, amely a korabeli lapok címlapjára röpítette a Fehér Hattyú nevét. Weingruber azonban szívesen lemondott volna erről a reklámról, a kétes népszerűséget ugyanis a szálloda történetével összekapcsolódó legnagyobb skandalum okozta. Történt, hogy 1883. augusztus 7-én, négy nappal azután, hogy a hírhedt tiszaeszlári vérvádperben Kornis Ferenc, a nyíregyházi törvényszéki elnök kihirdette a felmentő ítéletet, a miskolci vonattal Budapestre érkezett a perben vádlottként szereplő Scharf József és Móric fia, aki egyébként a vád koronatanúja volt. Scharfék a központi izraelita iroda meghívására érkeztek a fővárosba, és szállásuk a Fehér Hattyúban volt. Ezt neszelte meg valamiképp az antiszemita indulatoktól fűtött tömeg: „mesterinasok, faczér cselédek, férfiak, asszonyok, a gyárakból hazatérő munkások, napszámosok s a csődülésre figyelmessé lett kíváncsiak”. Az összeverődött csőcseléket fél 10 felé kezdte oszlatni kardlapozással tíz lovas rendőr, kilenc embert be is vittek közülük, de az igazi botrány csak másnap, augusztus 8-án következett be. Az összegyűlt emberek beverték a Fehér Hattyú ablakát, miközben Scharf és fia a szálloda hátsó kapuján menekült az épületből. „A csörrenést azonban kaczagással, tapssal, bravó, éljen kiáltásokkal fogadta a már türelmetlenkedni kezdő tömeg egy része. [...] S ekkor aztán záporként kezdett az ablakokra hullani a törmelék, kísérve éktelen visongástól” – tudósított az eseményekről a Vasárnapi Újság. Az eredetileg antiszemita tüntetésnek indult tömeges megmozdulás ezzel új irányt vett. A külvárosok gyanús elemei, felhasználva a sokadalmat, szabad utat engedtek romboló és rabló dühüknek. Miután öszszezúzták az utcai légszeszlámpákat, betörtek a Fehér Hattyúba, szilánkokra törték a fogadó berendezését, majd felfeszítették a szomszédban található Kohn bútorkereskedés bejáratát, és az ott található bútorokat az utcán kezdték darabolni. A rendőrség – a főkapitányság ekkor a közeli Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcában volt – csak fél 10-re érkezett meg, mire a tömeg menekülőre fogta a dolgot, útközben azonban maradt ideje arra, hogy szétverje a Salvator patika kirakatát, majd darabokra zúzza az Österreicher kávéház teljes berendezését, dacára annak, hogy egy részük épp ennek a kétes hírű intézménynek volt törzsközönsége. A nap mérlege tízezer forint kár és harminc letartóztatott volt. Este 11-re csendesedtek el az utcák, de ekkor a rendőrök mellett már katonák is ügyeltek a rendre. Eltelt egy nap, s ekkor bekövetkezett az, amire már senki sem számított: augusztus 10-én minden eddiginél nagyobb utcai botrány kerekedett. Kijött ugyan egy, a csoportosulást tiltó rendelet, ennek ellenére a Kerepesi úton, az Akácfa utcában, a Múzeum körúton és sok más helyen is gyülekezett a tömeg. Az Akácfa utcában került sor az első rendőr- és katonarohamra az összegyűltek ellen, mivel kővel arcon dobták a rendőröket vezénylő Osgyán nevű tisztet, aki erre elsütötte revolverét, és emberei ezt jeladásnak vélve, megrohanták a kődobálókat. Ugyanakkor a Rákóczi téren kockakövekkel hajigálták a házak ablakát, „zsidókéra, keresztényekére egyaránt”, és tömegverekedés tört ki a Király utcában lévő Vörös Macskánál is. A Diófa utca és a Dohány utca sarkán lévő kocsmát pedig szabályosan megostromolta a rendőrség, miután az intézmény törzsközönsége rendületlenül hajigálta az ablakokból a rendőröket. A hatóságiak válaszul tüzet nyitottak az ablakokra, majd megrohamozták az épületet. Mindezek ellenére csak nyolc sebesültet regisztráltak este a Rókus kórházban, közülük kettőnek volt lőtt sebe. Megint csak késő este csendesedett el a város, de ekkor már katonai kordon állt a Kerepesi úton a Nemzeti Színháznál és természetesen a Fehér Hattyúnál. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy Ceglédről táviratilag kellett berendelni két szakasz dzsidást a rend biztosítására. Az utcai harcok során végül összesen 163 embert tartóztattak le, meglepő módon hatvankettő közülük pék volt, és csupán 19-en budapestiek. A későbbiekben aztán akadtak még jeles vendégei a Fehér Hattyúnak, így például hosszabb ideig lakta egyik szobáját a kockás báró, Podmaniczky Frigyes, majd 1913-ban a jeles festő, Mednyánszky László, de értelemszerűen egyikük ott időzése sem váltott ki akkora visszhangot, mint éppen Scharf Józsefé.”
Katona Csaba: Budapest legrégibb szállodája. = Népszabadság, 1999. július 20. p. 28.
További irodalom:
Bosnyák Zoltán: Istóczy Győző élete és küzdelmei. Budapest : Egyesült Keresztény Nemzeti Liga, 1940. 93. p. [63]; PINTÉR István: Sarfék Budapesten. In uő.: Rendnek muszáj lenni. Budapest, Táncsics Könyvkiadó, 1973. 20-27. p.
Buza Péter: Szenzációk nyomában a békeidők Budapestjén. Budapest : Kozmosz Könyvek, 1989. 196. p. [47–49; 59–60; 64; 65] Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter. Harmadik, átdolgozott kiadás. Budapest : Magvető, 2003. 535. p. [7–21]; Saly Noémi: Az öreg Hattyútól a szörpös játszótérig. Törzskávéházamból zenés kávéházba – séta a régi Nagykörúton. = http://www.nol.hu/cikk/101684/
7. Marosvásárhelyi zsinagóga.
„A hitközség első temploma, a jelenlegi orthodox templom 1873. épült. Ezt a templomot egy ízben a tiszaeszlári pör idején a lakosság lerombolta s csak a katonaság segítségével sikerült a rombolókat szétverni és a zsidóságot megvédeni. A templomot ez után az eset után restaurálták.”
Marosvásárhely. In Zsidó Lexikon. Szerk.: Ujvári Péter. Budapest : A Zsidó Lexikon kiadása, 1929. p. 577–578. [577]
„Ezt a templomot a város nem zsidó közönsége, csőcselék, 1882-ben, a tiszaeszlári per idején, merő bosszúból feldúlta. Yom kippur napján ugyanis egy keresztény kárpitoslegény bement a templomba, és az égő gyertyáknál meggyújtotta cigarettáját. A zsidók ebben – érthetően – szertartásaik megsértését látták, és a legényt alaposan eltángálták. A következő napon a csőcselék megrohamozta a zsinagógát, és földúlták. A zavargást a katonaság verte le.”
Carmilly-Weinberger, Moshe: A zsidóság története Erdélyben (1623–1944). Budapest : MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995. (Az MTA Judaisztikai Kutatócsoport kiadványai, 9.) 389. p. [179]
8. Nagybányai zsinagóga.
„[...]a békés fejlődést átmenetileg csak 1882. zavarta meg a tiszaeszlári vérvád, mikor a felizgatott tömeg kifosztotta a templomot, de a város hatósága minden további zavargást elfojtott. A felekezetek közötti régi jó viszony nem sok idő mulva helyreállt[...]”
Nagybánya. In Zsidó Lexikon. Szerk.: Ujvári Péter. Budapest : A Zsidó Lexikon kiadása, 1929. p. 625–626. [626]
9. Pozsonyi házak.
„Egy kisebb csoport kiáltá, egy zsidóház ablakait betörve (Vajon nem-e a környéken lakó üvegestótok rendezik ezt a heccet?): – Adjátok elő Solymosi Esztert! [...] Meg a Wertheim kassza-kulcsokat – tette hozzá, egy praktikusabb antiszemita.”
Mikszáth Kálmán: Pozsonyi szépség-tapaszok. = Pesti Hirlap, 1882. október 2. Melléklet 3. p. [Névjelzés: Pluvius.] In Mikszáth Kálmán összes művei. 64. kötet. Cikkek és karcolatok. 1882. július–november. (Sajtó alá rendezte Bisztray Gyula) Budapest : Akadémiai Kiadó, 1974. p. 119–120., p. 309–310. [120]
További irodalom:
B[ettelheim]. S[amu].: Pozsony. In Zsidó Lexikon. Szerk.: Ujvári Péter. Budapest : A Zsidó Lexikon kiadása, 1929. p. 718–720. [719]
10. Tata-tóvárosi zsinagóga.
„Az 1880-as évek elején azonban országszerte antiszemita atrocitások zavarták meg a nekilóduló asszimilációt. Tata-Tóvároson ismeretlenek betörték a zsinagóga ablakait és falait uszító feliratokkal – pl. "Űzd a zsidót!" – firkálták össze. [...] Az antiszemita hullám hamar elvonult, mivel nem helyben kialakult jelenség volt, nem hagyott mély nyomokat a helyi társadalomba.”
Gyüszi László, ifj., Hunyadi Imre: A tata-tóvárosi zsidóság és a polgárosodás. In Évkönyv 1995. Szerk.: Csombor Erzsébet. Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára 3. kötet. Az 1995. május 12-én, Esztergomban tartott A zsidóság szerepe a magyarországi polgári fejlődésben (XIX–XX. század) című konferencia anyaga. Esztergom : Kiadja a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, [1995.] p. 77–90. [84; 85]
11. Budapest, Sverteczky vendéglő.
„Sverteczky vendéglője A Práter u. 26. sz. alatt volt. [...] A tiszaeszlári vérvád idején az antiszemita mozgalom vezetőinek gyülekezőhelye.”
Barta András: Kis Krúdy-szótár. In Krúdy Gyula: Pesti album. Publicisztikai írások 1919–1933. Válogatta, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: uő. (Krúdy Gyula művei.) Budapest : Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985. p. 541–567. [564]
12. Budapest, Országos Rabbiképző Intézet.
„[Megnyitó az Országos Rabbiképző Intézet bibliai és liturgiai hangversenyéhez 1954. VII. 24-én este, az intézet udvarán.] Ez az épület alapításától napjainkig, gyakran volt a zsidó sors megtestesítője. Tiszaeszlár évében a csőcselék megrohamozta.”
Zene, zenészek: a teljes élet. Scheiber Sándor a zenéről. = Múlt és Jövő, 1. sz. p. 57–60. [57; 58]; Scheiber Sándor: Gyászbeszéd Szabolcsi Bence felett, 1973. január 25-én. In Scheiber Sándor könyve. Válogatott beszédek. (Múlt és Jövő könyvek.) New York, Budapest, Jeruzsálem : Múlt és Jövő, 1994. p. 328–329. [329]
Erdély Miklós (1928–1986): építész, író, képzőművész, filmrendező
1979-ben Verzió címmel filmet készített a tiszaeszlári történetről. A film érdekessége, hogy zsidókkal játszatja a nemzsidó szerepeket, ill. nemzsidókkal a zsidó szerepeket. „Ha van absztrakt, gondolati film, akkor az ő művei ilyenek. Jellegzetes, ahogy a tiszaeszlári Solymosi Eszterről készült Verzió a kontrapunkt és a jelentéskioltások felé mozdul el. [...] A Verzióban a legjobb, amikor a film kilép önmagából, megtagadja a másolat voltát. A szereplők még magában a filmben vetik le a jelmezüket, a Solymosi Eszter exhumált, sáros, mozdulatlan hulláját alakító színésznek a többi szereplő segít megmozdulni és kimászni az iszamos gödörből. Ezek a zárójelenetek a szereplők kilépésével a filmből (a másolatból) a teljes távolságtartás, a pontos azonosítás feltételei. [...] semmi sem állt távolabb tőle, mint az azonosulás bármiféle közönséggel. A vérvádról készült Verzió című filmje ellen elsőnek maguk az izraelita hitközség főhivatalnokai tiltakoztak.”
Ungváry Rudolf: A személyes művész. Erdély Miklós nem triviális helye a struktúrában, avagy A találékonyságába belekapaszkodó ember. = Kritika, 1999. 2. sz. p. 34–36. [34; 36] uez. = Magyar Műhely, 110–111. sz. 1999. p. 176–183. [178; 179; 182]
„Durst György: A Verziót már forgatás közben följelentették az ügyeletes hivataloknál, gyakorlatilag az elkészülte előtt betiltották. Annyit tehettünk, hogy alapítottunk egy BBS-díjat és odaítéltük neki. Megpróbáltuk kiküldeni egy párizsi zsidó témájú filmfesztiválra is, de egyszerűen képtelenség volt megkapni az engedélyt, pedig ő maga is próbált intézni valamit ez ügyben.”
Szőnyei Tamás: A hagyaték. Erdély Miklósról. = Magyar Narancs, 1991. november 21. p. 10.
„De ugyanez a szelíd, ám kérlelhetetlen provokáció jelenik meg Erdély filmjeiben is. Csupán egyetlen példára utalva, e helyütt is érdemes megemlítenünk az 1979-es Verzió-t. Solymosi Eszter történetének általa készített verziójában Erdély értelmes magyarázatot akar adni arra, miért is vállalhatta Scharf Móric az apja elleni hamis tanúskodást. Erdély magyarázata Móric és Eszter feltételezett ártatlan szerelmének az adott körülmények között utóbb már bevallhatatlan ténye. Nem pusztán ez az értelmezés számított provokációnak, hanem az is, hogy a filmbeli vizsgálótisztet ifj. Rajk László játszotta. De az sem okozott kevesebb feszültséget, hogy a hamis vádat a fiatal fiúba a szó szoros értelmében beleverő vizsgálótiszt rettenetes vádjait, a zsinagógában történő torokelvágás rémületes képsorait a néző, a mondatok elhangzásának rendjében, azok illusztrációjaként látja. Azaz a saját szemünkkel látjuk a hazug vádak képeit: a zavarbaejtés, a néző normálállapotának felkavarása ismét a műalkotás lényegi célja.”
György Péter: Erdély Miklós. A szelíd botrány művésze. = Holmi, 1992. 8. sz. p. 1170–1181. [1175]
„Ez egy furcsa, kalandos forgatás volt előre nem látható események tömegével. Hihetetlenül kevés pénzből és nagyon lelkes csapattal készítettük, három nap alatt. Tizenkét órás forgatási napok voltak. Nem is nagyon ismételtünk jeleneteket. Azt [a] rendkívül hosszúnak tetsző jelenetet például, melyben a tiszt betanítja a kis Móricznak a vallomását, egyetlen kopár délelőtt alatt vettük fel. Alig van benne átfedés, újraforgatás. A muszter anyagokat használtuk. Senki nem tudta igazából, hogy mi is fog történni. Azt hiszem, Miklós sem. Sokat instruálni igazából nem is nagyon tudott volna. Akkor volt elemében, amikor ezeket az embereket magukra hagyhatta, hogy sodródjon minden, ami a kamera elé kerül. A hozzám intézett leghosszabb instrukció is az volt, hogy „vegyél még”. Vagy, hogy „kéne valami indázó anyag vagy valami”. Meghagyta mindenkinek a személyes területét, létezésének a formáját, és ezekből állította össze azután a működő mechanizmust, amiből a film elkészült. Fura, szép forgatás volt.”
Monory M. András: Előadás a BBS-ben. In Balázs Béla Stúdió 1961–2001. Szerk.: Antal István, Deák László, Kodolányi Sebestyén. [Budapest] : BBS, Orpheusz Kiadó, 2002. p. 139–143. [143]
További irodalom:
Beke László: Erdély Miklós. = Híd, 1982. 3. sz. p. 377–391. [388];
F.I.L.M. A magyar avant-garde film története és dokumentumai. Budapest, Képzőművészeti Kiadó. 1991. [350; Kép: 23 a; b]; Filmévkönyv 1991. A magyar film egy éve. Budapest : Magyar Filmintézet, 1991. [222; 264]; Erdély Miklós filmjei a Barátság Klubmoziban Székesfehérvárott. (Az eszlári vérvád hiteles "Verziója") = Fejér megyei Hírlap, 1991. november 28.; Erdély Miklós: 83/31/79. (Krúdy Gyula A tiszaeszlári Solymosi Eszter című dokumentumregényéhez kapcsolódó filmterv) (16 mm, 90 perc, kb. 800000 Ft). In uő.: A filmről. Filmelméleti írások, forgatókönyvek, filmtervek, kritikák. Válogatott írások II. Budapest : Balassi, BAE Tartóshullám, Intermedia. 1995. p. 199–202.; Krónika. (Erdély Miklós és Antal István beszélgetése a Verzióról). In Erdély Miklós: A filmről. Filmelméleti írások, forgatókönyvek, filmtervek, kritikák. Válogatott írások II. Budapest : Balassi, BAE Tartóshullám, Intermedia, 1995. p. 246–251.; Filmográfia. Verzió. In Erdély Miklós: A filmről. Filmelméleti írások, forgatókönyvek, filmtervek, kritikák. Válogatott írások II. Összeállította: Peternák Miklós. Budapest : Balassi, BAE Tartóshullám, Intermedia, 1995. p. 307–308.; 15-21. kép. Verzió (1979/1981). In Erdély Miklós: A filmről (Filmelméleti írások, forgatókönyvek, filmtervek, kritikák) Válogatott írások II. Budapest : Balassi, BAE Tartóshullám, Intermedia, 1995.; Programajánlat. = Új Élet, 1995. szeptember 1. p. 5.; Dr. Róbert Péter: Egy új Verzió. = Új Élet, 1995. december 1. p. 6.; Mustra. Mozgóképmagazin. = MTV 1, 1998. október 8. 21.30–22.05; Erdély Miklós életműkiállítás. = Magyar Műhely, 1998. tél – 1999. tavasz. p. 179.; Az Erdély Miklós-szimpózium programja. Műcsarnok, előadóterem. = Magyar Műhely, 110–111. sz. 1999. p. 4–5. [5]; Tillmann J. A.: "Nem hiszem, hogy még egy ilyen ember van a világon." Erdély Miklós és A kalcedoni zsinat emlékére. = Magyar Műhely, 110–111. sz. 1999. 37–43. p. [37]; Lányi András: Intro-verzió. = Magyar Műhely, 110–111. sz. 1999. 84–85. p.; Szilágyi Ákos: Újabb verzió. A Per-verzió. = Magyar Műhely, 110–111. sz. 1999. p. 86–97. [91; 93]; Klein Alex [Kiss Sándor]: "Utóvéd, előre!" "Ha elhallgatnak az emberek, az ujjaim kezdenek el beszélni." = Szép literatúrai ajándék, 1999. Déja vu című különszám. p. 86–92. [88; 91]; Budapesti Tavaszi Fesztivál. = MTV1, 2000. március 28. 0.35–0.50; V[arga] B[alázs]: Erdély Miklós. In Magyarok a 20. században. Magyarország művelődéstörténete 1918–2000. (Magyar Kódex, 6.) Budapest : Enciklopédia Humana Egyesület, Kossuth Kiadó, 2001. p. 287.; Varga Balázs: Hiányjel. Zsidó sorsok magyar filmen 1945 után. In Minarik, Sonnenschein és a többiek. Zsidó sorsok magyar filmen. Szerk.: Surányi Vera. Budapest : Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, Szombat Folyóirat, 2001. p. 24–35. [34]; Verzió. = Élet és Tudomány, 2001. július 20.; Verzió. = Hajdú-Bihari Napló, 2001. július 27.; Antal István: Tanmese a BBS-ről. In Balázs Béla Stúdió 1961-2001. Szerk.: Antal István, Deák László, Kodolányi Sebestyén. [Budapest] : BBS, Orpheusz Kiadó, 2002. p. 7–12. [11]; Szirtes András: Előadás a BBS-ben. In Balázs Béla Stúdió 1961-2001. Szerk.: Antal István, Deák László, Kodolányi Sebestyén. [Budapest] : BBS, Orpheusz Kiadó, 2002. p. 127–136. [131]; Maurer Dóra: Előadás a BBS-ben. In Balázs Béla Stúdió 1961–2001. Szerk.: Antal István, Deák László, Kodolányi Sebestyén. [Budapest] : BBS, Orpheusz Kiadó, 2002. p. 147–152. [147–148; 152]; Beke László: A 20. század képzőművészete. In uő., Gábor Eszter, Prakfalvi Endre, Sisa József, Szabó Júlia: Magyar művészet 1800-tól napjainkig. Budapest, Corvina Kiadó. 2002. p. 303–398. [371]; Erdély Miklós: Verzió. Duna TV, 2003. július 9. 22.30–23.25.; kelecsényi: Erdély Miklós filmjei a Duna Tévében. Verzió, Tavaszi kivégzés. = Szabadság (Kolozsvár), 2003. július 9. p. 2.; Müllner András: „Vérlátomás”. = http://www.jozsefattilakor.hu/rendezvenyek/rendez/tanul.html
Fésűs Károly (?): szobrász
Elkészítette →Eötvös Károly mellszobrát.
Fülep Lajos (1885–1970): filozófus, művészettörténész, író
„Az Ady-per, úgy látszik, szintén „nagy per, mely ezer éve tart, és sose lesz vége”. – utal egyik levelében Eötvös Károly könyvének címére [A nagy per, mely ezer éve folyik, s még sincs vége].
Fülep Lajos: [Levél Szabó Lajosnak. 1945. augusztus 20.] In Fülep Lajos levelezése. V. 1945–1950. Szerkesztette, a jegyzeteket és a mutatókat összeállította: F. Csanak Dóra. Budapest : [MTA Művészettörténeti Kutató Intézet], 2001. p. 47–48. [48]
Hollósy Simon (1857–1918): festő
Illusztrációkat készített Kiss József költeményeinek díszkiadásához 1896–97-ben. „Azonosulni tudott Hollósy az „Ár ellen” című verssel is. Jellemzi Hollósy ítélőképességét, hogy Kiss József legjobb verseit választotta illusztrálásra, a „Tüzek”-et és az „Ár ellen”-t, a kisebbségi sors, az antiszemitizmusban üldözött, pogromokban nyomorított zsidóság panaszdalát. Neki való téma volt ez is, nem véletlen, hogy később is vissza akart térni hozzá. Remekül ragadta meg a vers kissé misztikus hangulatát, az idegenek között élő kisebbségi sors réveteg bizonytalanságát. Merész kompozíció: nagy holdkorong, s előtte félig a hold foltjába folyva, a ködárral küzdő asszony sötét sziluettje. Ez a kontraszt uralkodik a képen. Könnyen hatásvadászat lehetett volna belőle, de a ködben elmosódó és mégis biztosan megrajzolt, gyermekét védő és a titokzatos messziséggel szembeszegülő asszonyi mozdulat, a ködből kikandikáló gyermekszemek félénksége hitelesíti ezt a titokzatos drámát sejtető kontrasztot.”
Németh Lajos: Hollósy Simon és kora művészete. Budapest : Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1956. 161. p., 72 t. [90; 44. kép.]
„Az „Ár ellen” a tiszaeszlári vérvád elleni legkeserűbb tiltakozás. Egyedül Hollósy találta ki, hogyan születhet képtéma a költemény nyomán. Az „ár”-t mint forgószelet érzékeltette. Közepén földön ülő, háttal ábrázolt férfialak [!]. Kiléte felismerhető a halántékban diszkréten jelzett pajeszről és a nyakán átvetett thaleszről. Az utóbbi a nyak körül világosan látható, de leomló vége a porfelhőbe vész. Az istenre hivatkozás olvasható ki belőle: „Felhőgomoly az éj felett – virraszt-e isten odafenn? Ne kérdezd tőlem, nem tudom. Eredj aludni gyermekem.” A halvány tónusokkal jelzett kis gyermek előtte fekszik, alig emelkedik ki hátteréből. Apja emelt fejjel néz a telihold fényes korongjába. Az égen néhány fényes csillag. – „Ó húnyjatok le, húnyjatok ti ragyogó szép csillagok: kisfiam édes szemei! – Minek ily éjben fényleni? Ó hisz e fény is ellenem fordulhat egykor úgy lehet, ha sírva megemlegeted végzetes örökségedet.” – Előtér-háttér elmosódó semmi. – Azaz, hogy a szokatlanul fényes tiszta holdkorong nagyon közel érzik a két alakhoz, az apához és kisfiához. Azt kell hinnem, hogy ez a jobb jövőbe vetett reményt jelenti.”
Felvinczi Takács Zoltán: Hollósy Simonról. II–III. = Művészettörténeti Értesítő, 1962. 2–3. sz. p. 171–176. [171; 174]
„Az idei nyáron, ha Isten segít, ez a tervem: a legutolsó vázlatot teljesen befejezni (mint vázlat), Kiss Józsefnek az Ár ellenjét újból megillustrálni. [Jegyzetben: A sejtelmes képen egy álomszerű nőalak a holdba néz.] A meglevő rajzot újonnan, lehetőleg jól – és két kompozícióval két oldalon egy triptichont készíteni.”
Hollósy Simon: [Levél Réti Istvánhoz. München, 1900. március 20.] In Válogatás a nagybányai művészek leveleiből 1893-1944. Szerk.: András Edit, Bernáth Mária. A válogatást szakmailag ellenőrizte és a jegyzeteket írta: Szücs György. (Nagybánya könyvek, 8. Dokumentumok a nagybányai művésztelep történetéből, II.) Miskolc : MissionArt Galéria, 1997. p. 87–91. [89; 91]
„Hollósy Simon […] Az ár ellen, lappang[…]”
Gábor Zsuzsa: Illusztrációk Kiss József Költeményeinek 1897-es díszkiadásához. In Nagybánya művészete. Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. Évfordulója alkalmából. Magyar Nemzeti Galéria 1996. március 14–október 20. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai, 1996/1.) Budapest : Magyar Nemzeti Galéria, Pannon GSM, 1996. p. 141–150. [149]
További irodalom:
Hollósy Simon: [Levél Révay Mór Jánosnak – 1896. augusztus 3.] In A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség évkönyve 1953. Budapest : Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat, 1954. p. 622.; A nagybányai festők kiállítása. 1897. december 15. – 1898. január 15. Régi Műcsarnok.; Kiss József: Költeményei. Ferenczy Károly, Grünwald Béla, Hollósy Simon, Réti István, Thorma János képeivel. Budapest : Révai, [1897.] p. 74.; Hock János: Nagybánya – előre! A Magyarország eredeti tárcája. = Magyarország, 1897. november 20. p. 1–3. In A nagybányai művészet és művésztelep a magyar sajtóban 1896-1909. (Nagybánya könyvek, 7., Dokumentumok a nagybányai művésztelep történetéből, 1.) Szerk.: András Edit, Bernáth Mária. A válogatást szakmailag ellenőrizte és a jegyzeteket írta: Szücs György. Miskolc : MissionArt Galéria, 1996. p. 47–51. [50]; Felvinczi Takács Zoltán: Hollósy Simonról. In Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum évkönyvei. I. kötet. 1918. Budapest : Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum kiadása, 1918. p. 151–177. [177]; Németh Lajos: Hollósy Simon műveinek jegyzéke. In Művészettörténeti tanulmányok. (Művészettörténeti Dokumentációs Központ Évkönyve, 1956–1958.) Budapest : Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1960. p. 145–167. [155]; Németh Lajos: Adalékok a századforduló magyar irodalma és képzőművészete kapcsolatához. = Irodalomtörténeti Közlemények, 1963. 1. sz. p. 44–54. [49]
Írók és Művészek Társasága
„[Látogatás Kossuthnál.] Erre Pulszky megjegyzé: > Midőn egy látogató közbe szólt, hogy otthon az izgalom most sem nagy, – Kossuth azt mondta, hogy bármikép végződjék is az eszlári pör, az izgalomnak nem igen lesz vége, és kérdezé, hogy <> – mire a társaság egyik tagja megjegyzé, hogy semmi, csak agitálnak; erre Kossuth helyeslőleg intett.”
Az irók és művészek társaságának kirándulása. = Vasárnapi Újság, 1883. július 15. p. 460–461. [460]
„[Az Írók és Művészek Társaságának párizsi kirándulása] simán zajlott volna le a tervezett magánjellegű kirándulás, bár Urváry [Lajos] nem jól választotta meg az időpontot, hiszen épen a terv felvetésekor hangzottak el felszólalások a francia parlamentben a Hármas Szövetség ellen, úgyhogy Challemel-Lacour külügyminiszternek, majd Hoyos grófnak, a monarchia párizsi követének is nyilatkoznia kellett, hogy a gyanakvó francia közvéleményt megnyugtassa, másrészt a szerencsétlen tisza-eszlári pör európai visszhangot keltett, s még a magyarbarát liberális francia sajtó is úgy tüntette fel hazánkat, mint az egyetlen európai államot, melyben, közel egy századdal a francia forradalom után, fellobbant a középkor vallási türelmetlensége, s feltámadtak az inkvizíció borzalmai. [...] Pulszky Ferenc utolsó intése az indulás előtt: „A szivarokkal és az antiszemitizmussal pedig úgy gazdálkodjunk, hogy a határig elfogyjanak”, rávilágít arra a szándékra, mellyel a liberális Magyarország, a „jeune Hongrie” 142 képviselője, vagy legalább is a társaság vezetősége külföldi útjának nekivágott: hazánkról a tiszaeszlári pör hatása alatt keringő rágalmakat akarták eloszlatni, az őt ért súlyos vádakat visszautasítani, s magatartásukkal Franciaország rokonszenvét nemzetünk számára továbbra is biztosítani. Feladatukat csak részben sikerült megoldaniok, mert mint látni fogjuk, a francia sajtó rokonszenve meleg cikkekben nyilatkozott meg ugyan, de a vallási türelmetlenség, a „középkori sötétségbe” visszasüllyedt nemzet vádját továbbra is hangoztatták a lapok, s gyakran ugyanabban a számban a magyar-francia testvériség hangsúlyozása mellett hazánk súlyos megbélyegzésével találkozunk. [...] A magyarországi szabadkőmívesség nagymestere [Pulszky Ferenc] az utazás előtt tett ígéretéhez híven, bár társai kérve-kérték, hogy álljon el szándékától, 200 előkelő francia és magyar együttlétét arra használta fel, hogy a tisza-eszlári bűnpert felemlítse, elítélje, s megígérje, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság Magyarországon mégis csak diadalt arat. [...] Bár az Írók és Művészek látogatásakor, különösen a megérkezés napján s az első ünnepeltetések után közölt cikkei [Figaro c. lap] szokatlan hidegséget mutatnak, munkatársának, Jehan Valternak buzgólkodása folytán elfelejtette azt az ellenszenvet, melyet hazánk iránt benne a tisza-eszlári pör ébresztett, és július 16-án este 1/2 11-kor érkező magyar vendégeit a régi szíves barátsággal fogadta. [...] Türr István, Pulszky és szűkebb vezérkara, a kirándulás vezetői képviselték ezeket a[z 17]89-es elveket, az az ünnepeltetés, melyben Párizs a kiránduló magyarokat részesítette, tulajdonképen nekik szólt, míg Magyarországnak a tisza-eszlári pörrel kapcsolatban, melyet a lapok, különösen a Figaro, a Rappel, a Temps és a République Française napról napra részletesen ismertettek, csak gáncs jutott osztályrészül. A középkori borzalmak hazájának tették meg hazánkat ezek a Tisza-Eszlárral foglalkozó cikkek, míg Victor Hugo és a bankettek szónokai, Lesseps, Henri Martin arra kérték a magyar kirándulók vezetőit, hogy hazatérve tolmácsai legyenek a francia közvélemény méltatlankodásának. [Jegyzetben:] La République Française, 1883. júl. 19. Vezércikk.”
Lelkes István: A magyar-francia barátság aranykora 1879–1889. Fejezet a magyar liberalizmus történetéből. (Bibliotheque de l Institut Français a l Université de Budapest, 23.) Budapest : A szerző kiadása, 1932. 322. p. [127; 141; 142; 148; 149; 158; 168; 169]
Karikatúrák
1.Miért akar Pauler „menni”? = Üstökös, 1882. augusztus 27.
„Kisvártatva botrányos körülmények között történt meg a teljes szakítás Jókai és Szabó [Endre] között. 1882 augusztusában Kozma Sándor főügyészt – a tiszaeszlári per vezetőjét – karikatúrában rágalmazta meg az Üstökös azzal, hogy lepénzelték. Kozma erre felkérte a Magyar Hírlapírók Egyesületét, hogy folytasson eljárást Szabó ellen. A „választott bíróság” egyhangúan elítélte Szabót annak ellenére, hogy megjegyezte: „némi mentségéül hozható fel azon sajnos körülmény, hogy kivált az élclapokban divattá vált a becsületnek könnyelmű támadása” [Üstökös, 1882. szeptember 10. 11. p.].”
Buzinkay Géza: Borsszem Jankó és társai. Magyar élclapok és karikatúráik a XIX. század második felében. Budapest : Corvina Kiadó, 1983. 172. p. [72]
„Igen tisztelt barátom! Becsületben s becsületes munkában töltött életem s hosszas hivatalos pályám folyamában most legutóbb az esett meg rajtam, hogy az egyik magyar élczlap az „Üstökös” egy félreérthetetlen torzképben olyannak tüntet fel, mint a kit hivatalos minőségben nem a törvény, nem a kötelességérzet vezérel, hanem a „zsidó”, a ki pénzes zacskóját nyujtja felém. Hogy e közlemény mint élcz mit ér, – azt nem keresem, de azt tudod te is, hogy az érdemileg nem egyéb aljas, gaz rágalomnál. Egész életem, minden viszonyaim ellenmondanak e hitvány gyanusitásnak, s én a becsületes emberek jobb véleményére támaszkodva tán ignorálhatnám is e rágalmat, a rágalmazóval együtt, ha némely igen komoly tekintet az ellenkezőt tennem nem parancsolná. Mindenek előtt megvallom, az ember, a családapa megsértett becsületének fájó érzete az, mely felszólalni késztet s azon elhatározásra bir, hogy ne nézzem el a becsületrablók ilyetén már-már szokásossá vált orvtámadásait, hogy ne türjem el, hogy fokonként reám is „reám szokjanak” és hogy végre – ha még lehetséges – megnehezittessék az erkölcsi tönkre tevés ezen könnyü, kényelmes mestersége, melynek már annyi tisztességes ember s annyi szent érdek esett áldozatul e hazában. De aztán azt sem hagyhatom figyelmen kivül, hogy épen most, midőn egy szokatlanul nagy jelentőségre vergődött bünügyben az annak elintézésére hivatott egyéneknek cselekvésük és elhatározásuk teljes szabadságára van szükségük, az én kötelességem azon terrorismussal, melyet a journalistika némely közege megteremtett s melynek hatásával nem csak általában a vélemény szabadságát, hanem a hivatalos közegek objectivitását is megbénitani törekszik – mondom az én kötelességem az első sorban szembeszállni s visszautasitani a megfélemlitésnek ez alkalommal igen kényelmesen is kezelhető minden üzelmeit. Hogy a rajtam elkövetett bántalmazással szemben a megtorlás utjai közül melyik vezetne legbiztosabban az érintett czélhoz: azt egyelőre nem tudom. De mielőtt a kellő tájékozást megszerezhetnem, elhatároztam, hogy mindenek előtt a magyar irókhoz fordulok, hogy megkérdezzem őket, vajjon megengedhetőnek, a journalistika tisztességével átalában a magyar lapirodalom komoly czéljaival pedig különösen is megférőnek találják-e, hogy magyar lap a közélet tisztességes embereit, a kötelességüket teljesitő hivatalnokait minden bizonyiték, adat és gyanuokok nélkül pusztán vad kedvtelésből lepiszkolja, s ha becsületét, mint valami értéktelen dolgot sárba gázolja, mint ahogy azt velem az „Üstökös” cselekedte. Én nem akarom, nem birom elhinni, hogy a magyar journalistika az egyes irók ilyetén visszaéléseivel szemben akár csak közönyös állást is foglalhasson el. Ezért fordulok most a magyar hirlapirókhoz, jelesen a te vezetésed alatt müködő „Magyar Hirlapirók egyesületéhez” azon kéréssel, hogy az, kitüzött hazafias czéljának megfelelőleg, a hirlapirodalom tisztessége nevében mondja ki: hogy Szabó Endre urnak, az „Üstökös” czimü lap szerkesztőjének irányomban követett eljárását nem helyesli, és hogy a becsületsértést és az indokolatlan rágalmazást a sajtó fegyvere gyanánt használni szabados dolognak nem tartja. Hogy én a közvádló – s nem iró – járulok a sajtó emberei elé: az előttetek bizonyosan nem változtat a dolgon. Reám nézve az egyesület határozata csak megtisztelő, csak megnyugtató lehet. De arról is meg vagyok győződve, hogy az egyesület egy komoly férfias határozatával senkit sem fogna inkább megbecsülni, mint épen önmagát, s semmit inkább felemelni, mint a magyar hirlapirodalom reputatióját. Midőn ügyemet a fentebbiekben indokolva figyelmedbe ajánlom, egyuttal értesítelek, hogy irásban foglalt kérésemet Urvárynak megküldöttem. Tisztelő barátod Kozma Sándor m. k. főügyész.”
„[Kozma] Levélbeni panaszának kiváltó oka – ahogy maga is utal rá – az Ü[stökös] egész oldalas gúnyrajza Miért akar Pauler „menni”? címmel, amely kérdésre a kép alatt ott a válasz is: "Mert úgy veszi észre, hogy valami Kozmás Dániában." A képen pedig a pénzeszacskót kínáló zsidó felé félreérthetetlenül nyúlik ki a főügyész marka. [...] egy szokatlanul nagy jelentőségre vergődött bűnügyben – Kozma Sándor a tiszaeszlári perre céloz.”
Kozma Sándor – Jókainak. [1882. szept. 1.] In Jókai Mór Levelezése (1876–1885). Összegyűjtötte és sajtó alá rendezte: Győrffy Miklós. (Jókai Mór összes művei. Levelezés, III.) Budapest : Argumentum, Akadémiai Kiadó, 1992. p. 193–195., p. 586–587. [194; 586]
„[...]Kozma Sándor 1882. szeptember 1-jén kelt levelében tiltakozik az Üstökös személye ellen irányuló, antiszemita gúnyrajza miatt, majd Munkácsy Mihály 1882. októberében felháborodottan ír a zsidók elleni atrocitásokról. Győrffy utal ugyan a tiszaeszlári perre (586.), azt azonban, hogy az antiszemita kirohanások ezzel hozhatók kapcsolatba, s hogy Kozma személye ellen a jobboldali sajtó azért indított hadjáratot, mert a pernek – a vérváddal szembeszálló – főügyésze, a sajtó alá rendező nem látszik felismerni. Ennek következtében a Kozma Sándornak még levele közreadása napján, a Nemzet esti kiadásának hasábjain válaszoló Jókai nyílt levele sem annak tűnik, ami valójában. Egy író tiltakozásának a sajtóban megjelenő antiszemitizmus ellen (894. lev.).”
Kádár Judit: Jókai Mór összes művei. Levelezés III. (1876–1885). = Irodalomtörténeti Közlemények, 1995. 5–6. sz. p. 666–671. [671]
További irodalom:
Pasteiner Gyula [Dr.–st–]: A szabad sajtó legújabb esete. = Magyar Állam, 1882. szeptember 5. p. 1.; A becsületbíróság ítélete Kozma Sándor ügyében Szabó Endre ellen == Pécsi Figyelő. – 10:35 (1882. szept. 9.). – p. 2.; Jókai – Kozma Sándornak. [1882. szept. 2.] In Jókai Mór Levelezése (1876–1885). Összegyűjtötte és sajtó alá rendezte: Győrffy Miklós. (Jókai Mór összes művei. Levelezés, III.) Budapest : Argumentum, Akadémiai Kiadó, 1992. p. 196–198., 587.; Szabó Endre – Jókainak. [1882. szept. 10. előtt] In Jókai Mór Levelezése (1876–1885). Összegyűjtötte és sajtó alá rendezte: Győrffy Miklós. (Jókai Mór összes művei. Levelezés, III.) Budapest : Argumentum, Akadémiai Kiadó, 1992. p. 200–204., 592–593.
2. A korabeli élclapok (Borsszem Jankó, Bolond Istók, Üstökös, Füstölő) nagy hozzáértéssel éltek a képi karikírozás eszközeivel.
Irodalom:
Vörös Kati [történelem szakos hallgató]: A tiszaeszlári per. In Spitzig Iczigtől Firkonczy Pinkászig. Élclapjaink zsidóképe 1867 és 1895 között. [Szakdolgozat. Témavezető: Kataus László.] Pécs, 1997. p. 91–98.
3. Pápai Gábor: Halvérvád. [Karikatúra Csurka Istvánról.] = Népszava, 2000. február 18. p. 7.
Képes illusztráció
„A magyar sajtó szervezete és teljesítőképessége szempontjából határt jelentett a tiszaeszlári per 1883. június 19-én kezdődő végtárgyalása Nyíregyházán. A budapesti központú országos sajtónak kihívást jelentett ez a távoli, ám kiemelkedően fontos, országos jelentőségű esemény. „A közönség feszülten nézett e végtárgyalás elé – írta a Vasárnapi Újság –, s a fővárosi sajtó rendkívüli, eddig páratlannak mondható erőfeszítést tett, hogy teljesen eleget tegyen a közönség érdeklődésének.” A pesti lapok leggyorsabb tudósítóikat küldték oda, gyorsíróirodát állítottak fel, külön távíróvonalakat béreltek, és egy távíróhivatal csakis a tudósításokkal foglalkozott, napi 15-20 ezer szót közvetítve a fővárosi lapokhoz, hogy a délelőtti tárgyalások anyagát délután már olvasni lehessen. A képeslapok leküldték rajzolóikat, így az ügy résztvevőinek portréi és a fontosabb események képileg is megjelentek. A korabeli viszonyok között a szervezésnek ez a foka, ekkora működő infrastruktúra megteremtése üzleti érdeke volt a lapoknak, és a hír fontosságát dokumentálja.”
Buzinkay Géza: A magyar sajtó története 1849-től 1948-ig. In Kókay György, Buzinkay Géza, Murányi Gábor: A magyar sajtó története. Budapest : A Magyar Újságírók Országos Szövetsége, [1994.] p. 105–200. [139]
Kiss József (1875–1936): szobrász és éremművész
Elkészítette →Kozma Sándor mellszobrát.
Kozma Sándor-szobrok
1. Mellszobor. Budapest.
„A Budapesti Ügyvédi Kamara dísztermében pedig az a Kozma-mellszobor látható amelyet a ’30-as években Hollandiában elhunyt Kiss József szobrászművész ajándékozott Kozma Andornak, a neves költőnek az édesapja iránti késői tisztelete jeléül a tiszaeszlári vérvádperre emlékezvén.”
Nagy Károly: Kozma Sándor emlékezete. = Magyar Nemzet, 1999. július 29. p. 15.
2. Mellszobor. Kőröshegy.
„Fél négykor, a 180 éve Kőröshegyen született Kozma Sándor (az első magyar királyi főügyész) mellszobrának avatása következett, mely közadakozásból valósult meg. Ünnepi beszédet Dr. Nagy Károly, a Kozma Sándor Emlékbizottság elnöke és Herényi Károly országgyűlési képviselő mondott. A szobrot Kiss Ferencné polgármester és Herényi Károly leplezte le. A kegyelet koszorúit a megyei és a városi ügyészség munkatársai is elhelyeztek.”
http://www.koroshegy.hu/hu/aktualis/falunap14cikk.htm
További irodalom:
Somogyi Hírlap, 2005. szept. 12.;
Dr. Nagy Károly: Kozma főügyész díszpolgár. = http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=88069&archiv=1
3. Mellszobor.
„Jómagam őrzök egy bronz mellszobrot, Kozma Sándorét, mely arra vár, hogy a közadakozásból elkészülő Eötvös szoborral együtt emlékeztesse a járókelőket a két humanista jogászra.”
Nagy Károly: Az ügyvédcéh díszei. = http://www.nol.hu/cikk/383965/
Major János (1934– ): grafikus
„– Polemikus műnek szántam a Scharf Móricz emlékezetére készített lapomat. Itt fontos volt a dokumentativitás, hiszen egy bűneset felidézéséről van szó. Minden olyan mikroszkopikus, mint egy ujjlenyomat, a technikai megjelenítés is alátámasztja a témát, majdnem minden részlet mechanikusan előidézett lenyomat. Hiteles orvosi szakértők vizsgálják, tehát kvázi olyan, mint egy corpus delicti. Ugyanakkor nagyon korszerű szemléletű lap volt, hiszen a 60-as évek közepén készült, a pop-art-tal egyidőben. A motívumok is a leképezésnek a mechanikus módjára utalnak, hiszen megjelenésükben realisztikusak, de tárgyszerűek, azt a hatást keltik, mintha odamontíroztam volna őket. – Ez a lap utólag kapta a Scharf Móricz emlékezete címet? Nem látom a közvetlen utalásokat a vérvádra. – Ez kimondottan Scharf Móricczal akart foglalkozni. Eredetileg a keresztlécen egy kislány ült, és a nyakát vágta el az ablak. Ez a figura volt a Solymosi Eszter, aki ült a WC-n, Scharf Móricz meg látja, hogy az ablak elvágja a nyakát. Méhes látta ezt a vázlatot, s azt mondta, szegény kislány, mert olyan groteszkre, olyan csúnyára rajzoltam. Hétszer kapartam ki a lemezből a kislányt, mert nem tetszett nekem sem. Végül Bumm A szülészet alapvonalai című könyvéből másoltam ki a központi motívumot.”
Sinkovits Péter: Önarckép torzító tükörben. Beszélgetés Major János grafikusművésszel. = Új Művészet, 1997. 5–6. sz. 34–39. p. [39]
Hajdú István beszélgetése Major Jánossal = http://www.balkon.hu/pdf/2009/Balkon_2009_11_12.pdf
[Ebben a cikkben megtekinthető a rézkarc két változata.]
„Tisztelt dr. Szita Ernő elvtárs!
Nagyon kérem, engedje meg, hogy megmagyarázhassam Önnek két rézkarcom eszmei mondanivalóját. Ezeket a munkáimat már többen félreértették, a legkülönbözőbb módon értelmezve őket. Egyik rézkarcom címe, „Scharf Móric emlékezete”. Ön bizonyára jól ismeri a tiszaeszlári vérvádat, mely a maga idejében az antiszemitizmus egyik hírhedt megnyilvánulása volt, s mely emellett a modern kriminalisztika fejlődésének is érdekes fejezete. Engem különösen sokat foglalkoztatott a tulajdonképpeni áldozat, a szülei ellen hamis tanúzásra kényszerített gyerek, Scharf Móric alakja. Eötvös Károly „A nagy per”-ben úgy elemzi Scharf Móric meghasonlását; azt, hogy milyen megvetően, sőt gyűlölettel viselkedett szüleivel szemben a tárgyalás során, hogy azt a testi bántalmazáson túl, saját fajtája kiszolgáltatottságának élménye okozta, nem akart többé azok közé tartozni, akiket ennyire védtelennek látott a megaláztatásokkal szemben. A szüleit megtagadó gyermek tragikus figurája ébresztette bennem azt a gondolatot, hogy rézkarcomban a lelki deformálódás ábrázolására helyezzem a hangsúlyt, oly módon, hogy a nácizmus borzalmait felidéző képek közé, mintegy Scharf Móric módjára visszájára fordított érzést kifejező, provokatív szimbólumokat vegyítek. Másik, „Önarckép” c. rézkarcommal, az előbbi gondolatmenetet folytatva, már teljesen a néző provokálásának útján akartam hatást elérni. Ha egy művész az antiszemitizmus torzító tükrében ábrázolja önmagát, és ezen a szégyenteljes látványon belenyugvóan mosolyog, akkor ez a természetellenes állapot, a nézőt fel kell hogy rázza, állásfoglalásra kell hogy késztesse. A tiszaeszlári pert, ellentétben például a Dreyfus-perrel, alig van ember, aki ismeri, helyesnek éreztem tehát, hogy Scharf Móric nevét mementónak szánva felhívjam rá a figyelmet. Emellett avval áltattam magam, hogy egy ilyen gesztussal valamennyire is hozzájárulhatok helyrehozni azt, amit elődeink évezredeken át, módszeresen elbasztak. Elnézését kérem, hogy levelemmel zavartam, nagyon örülnék, ha e pár sorral, munkáim iránt rokonszenvet ébreszthetnék. Tisztelettel Major János grafikusművész”
Major János: Levél dr. Szita Ernőnek. = Jelenlét, [Szógettó. Válogatás az új magyar avantgarde dokumentumaiból.] 1989. 1–2. sz. p. 183.
„A másik dolog, amiért belementem ebbe a kiállításba, az az a szöveg, amit a meghívóra írtam: „Legeredetibb munkái a 60-as évek közepén készített lapjai, melyeken groteszk-tragikomikus, ironikus-önironikus, abszurd-szexuális képzettársítások zsidó és politikai motívumokkal keverednek. E munkái az akkori Magyarországon még nem ismert Allen Ginsberg és Philip Roth gondolatvilágával rokoníthatók.” Volt egy rézkarcom, a Scharf Móric emlékezete, leginkább erre vonatkozik ez a szöveg; a Philip Roth talán túlzás, nem kellett volna leírnom, de a Ginsberg mindenképpen áll. A rézkarcom nagyon hasonlít a Kaddis Naomi Ginsbergért című versére, bizonyos motívumok a rajzon és a versben szinte egy az egyben megvannak. [...] Nagy szívfájdalmam, hogy művészettörténész még soha le nem írta azt, hogy „Major János Scharf Móric emlékezete című rézkarca”, legfeljebb utaltak rá. Pedig ebből a rézkarcból rengeteg bajom volt, rendőri figyelmeztetés, házkutatás, kihallgatás. MaNcs: Kiállította valaha? MJ: Egyszer, a Központi Fizikai Kutató Intézet klubjában, egy hasonlót pedig az építészegyetem kollégiumának klubjában. A Sinkovits Péter szervezte Iparterv-kiállításon nem szerepelt, de a katalógusában igen. A 60-as években mindenki azt mondta, ilyesmit nem lehet csinálni, ilyesmit nem lehet kiállítani. MaNcs: Mi volt vele a baj? MJ: A rendőri figyelmeztetés úgy szólt, hogy faji gyűlölet szítására alkalmas. Mivel zsidó motívumok szerepeltek benne, a faji gyűlölet szítása egyértelműen az antiszemitizmust jelentette. Ami abszurd dolog, magam is izraelita származású lévén, váltig tagadom, hogy épelméjű izraelita antiszemita lehessen. [...] MaNcs: Zsidó témájú rézkarcairól annak idején levelet írt dr. Szita Ernőnek. Ő kicsoda? MJ: A levél nem fiktív, egyetlen szó megváltoztatásával el is küldtem, de a címzett nevét megváltoztattam (A Jelenlét című antológiában jelent meg 1989-ben - a szerk.): valójában Rosta Endrének hívták, ő volt a Kulturális Kapcsolatok Intézetének vezetője[...] Személyesen nem ismertem, de azért küldtem el neki, mert Sinkovits Péter attól félt, hogy kirúgják az iparterves katalógus miatt, amiben az én „antiszemita” rajzom szerepelt. Arra gondoltam, hogy ha ezt elolvassa, talán nem gondolnak többé antiszemitának. De nem lett semmi eredménye. MaNcs: Magát a szöveget műalkotásként fogta fel? MJ: Nézze, amikor a rézkarcaimmal csak ilyen idézőjelbe tett sikereim voltak – elismertek ugyan, kértek is kiállításokra rézkarcokat, de megmondták, hogy ne a Scharf Móric emlékezetét adjam –, eléggé el voltam keseredve. [...] A rézkarcolásban én voltam az első, aki akvatintát csurgatott, aki részleteket nyomtatott bele; a Scharf Móric emlékezetében például rengeteg ilyen rész van. [...] MaNcs: Miért hagyott fel annak idején a rajzolással, rézkarccal, kiállítással? MJ: Diliházba kerültem. A legelképesztőbb képzetekkel próbáltam megmagyarázni a történteket. Persze magamat is okoltam. Hogy nem szabadott volna olyan rézkarcot csinálnom, ami annyira hasonlított a Ginsberg versére. [...] MaNcs: Saját tulajdonában vagy közgyűjteményben van a Scharf Móric-kép? MJ: Három lapom van belőle. Elhatároztam, hogy nem adom el őket, amíg élek. Remélhetőleg nem fogok rászorulni, hogy eladjam. [...] Ha a [Nemzeti] galéria igényt tartana rá, akkor esetleg az egyiket, mert három különböző nyomat ez, van egy barnás, egy fekete, amelyiknek más a szövege – „Óriási pánik a zsidó nőegyleti bálon”; az eredeti szöveg egy Renata Müller nevű színésznő tragikus halálát hozza kapcsolatba Hitlerrel –, a harmadik pedig lila. Amikor az összes munkámat kidobtam, kidobtam ennek a rézkarcnak a lemezeit is. Kidobtam mindent, ami nálam volt. Csak olyan nyomataim vannak, amiket innen-onnan visszakaptam. Ebből a háromból az egyik Keserü Ilonánál, a másik Maurer Dóránál volt, a harmadik nem is tudom, honnan került elő. Van olyan rézkarcom is, amiből nekem nincs is igazán jó nyomatom. Szinte csoda, hogy egyáltalán megmaradtak. Ami papíron volt, azt elégettem a kályhában, akkor még nem központi fűtés, hanem fafűtésű kályhánk volt, a lemezeket meg a kukába dobtam. Ez egy jó út egyenesen a Lipótmezőre.”
Szőnyei Tamás: Világos, sötét. Major János grafikusművész. [Beszélgetés Major Jánossal, Dorottya Galériabeli kiállítása kapcsán.] = MaNcs, 2000. március 23. p. 34–35.
„A technikai elemzések révén jutott el a Scharf Móric emlékezete című munkához, mely a korszak főműve. Eredetileg Solymosi Eszter lett volna a középponti figura, de később [Major] átdolgozta. Rátalált arra a helyszínre, mely azóta egész munkásságán átvonuló legfontosabb inspiráló motívum: a temetőre. A temető ravatalozójának ablaka tárul fel, hogy a női hulla legintimebb testrészét mutassa be, kifordult méhével. Fölötte jelzésszerűen a zuhanyrózsa, mellyel a halottat fürdetik, de utal a gázkamrára is, a felette lévő fal borzolt felülete a gáz asszociációt felerősíti. A kitárt ablakkeret újsággal van beragasztva, mint háborús időkben. Az újságpapíron jól olvasható Hitler és Renata Müller szerelméről szóló híradás. Ez a részlet két változatban készült. A másodikon a sajtótörténeti esemény, amikor az Óriási pánik a zsidó nőegyleti bálon címlap szalagcímében a pánik szóban a két magánhangzót fölcserélték. A botrány frenetikus volt, erre emlékezett [Major]. Az egymásra tornyosuló sírkövek antropomorfizálódva fallosszá válnak, két oldalát női harisnyatartó övezi, s erősíti fel a szexuális utalást. A felette lévő újság berepedései a szüzesség elvesztésének pillanatát idézik. A kép igazi egzisztencialista alkotás, ahogy az enyészet, a rothadás, a halál, az erotikus és szexuális utalások töltik be. E munkái az akkori Magyarországon még nem ismert Allen Ginsberg gondolatvilágával rokoníthatók. Allen Ginsberg Kaddis Naomi Ginsbergért című poémája és [Major] Scharf Móric emlékezete című rézkarca között számos ponton szinte meghökkentő egyezés van. [Major] rézkarca 1966-ban készült, tehát nem ismerhette a beat költészet vezéralakjának művét, mely csak később jelent meg magyarul.”
S[inkovits]. P[éter].: Major János grafikus. In Kortárs Magyar Művészeti Lexikon. H–Ö. 2. Kötet. Főszerk.: Fitz Péter. Budapest : Enciklopédia Kiadó, 2000. p. 681–683. [681–682]
„A hatalmas, életerővel gömbölyödő, formás, fehér seggek és tátongó vaginák meg a hol petyhüdt, hol vitézi, hol héber feliratú sírkövekből merevre épített falloszok közt máshol húzódnak, alapvetőbbek és összetettebbek az ellentétek, mint hogy megmondhatnánk, ki a megtámadott és ki a támadó. A hatnapos háború és Scharf Móricz dilemmája nincsen olyan messzire egymástól, mint Makó vitéz és Jeruzsálem a hagymától. Ha máshonnan nem, Eötvös Józseftől, Eötvös Károlytól és Erdély Miklóstól tudhatnánk.”
Antal István: Major league. Prózavers Major Jánosról. = Új Művészet, 1997. 5–6. sz. p. 32.
További irodalom:
Major János: „Scharf Móric emlékezete”. 1966, papír, vaskarc. = Új Művészet, 1997. 5–6. sz. p. 38.; Turai Hedvig: A tabudöntés elmarad. Holokauszt-emlékezet és művészet. (Major János: Scharf Móric emlékezete) == Ars Hungarica, 2013. 3. sz. p. 334–347.
Munkácsy Mihály (1844–1900): festő
„Borzalommal olvasom a zsidó heccek komoj fordulatát. Mi lesz belöle?! azt hiszem egy par igen szigoru buntetés a tetten kapottaknak nem volna rossz hatással. Én rogtön föbe lovetnék egy pár verekedőt. Mi? – No de ezzel nem untatlak tovább.”
[Munkácsy Mihály – Jókainak. Colpach, 1882. október 7.] In Jókai Mór Levelezése (1876–1885). Összegyűjtötte és sajtó alá rendezte: Győrffy Miklós. (Jókai Mór összes művei. Levelezés, 3.) Budapest : Argumentum, Akadémiai Kiadó, 1992. p. 206–207. [207], p. 596.
„A népszerű kormánypárti élclap, a Borsszem Jankó 1882. február 26-i számában közzéteszi azt a „levelet”, amelyet Istóczy Győző, ellenzéki honatya Munkácsy Mihályhoz írt: „Tisztelt Mester! Ne vegye szerénytelenségnek, de azt kell mondanom, ön a vászon Istóczyja. Az ön művészete tendenciózus és az átkozott zsidó faj ellen irányul. Palesztina önnek az a palettina, amelyről vérengző színeit szedi, az emberiség piócáinak és Spinózáinak megbélyegzésére. Az ön Krisztusa végre a zsidó faj nagy bűnét ábrázolja, midőn nem átallotta megölni még Isten fiát sem. Mennyivel inkább tehát apró keresztény gyermekeket húsvétkor és felnőtt keresztényeket az egész esztendőben. Javaslom, következő képének tárgyát a jelenből merítse, címe pedig ez legyen: Az utolsó zsidó, Wahrmann Mór nyárson. Így teremthetjük meg vállvetve az igazi nemzeti művészetet, melynek reményében maradtam zsidószorító kéznyújtással uraságod hű bajtársa: Istóczy Győző.” Úgy látszik, a pamflet szerzője pontosan érzékelte azokat a társadalmi elvárásokat, amelyeknek a Mester mindig oly lelkiismeretesen igyekezett megfelelni; észrevette, hogy Magyarországon néhányan az igazi nemzeti művészet megteremtése és a zsidók nyársra húzása között valami homályos összefüggést láttak, sőt, egyiket a másik föltételének tartották.”
Lipp Tamás: A sátán körzője. (Liget könyvek.) [Budapest] : Liget Műhely Alapítvány. [1993.] 221. p. [89]
http://index.hu/kultur/2013/03/04/antiszemita_pornot_festett_munkacsy_mihaly/
http://artportal.hu/aktualis/hirek/festhettee_munk_csy_mih_ly_az_index_ltal_bemutatott_k_pet
http://www.hocipo.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=4192
http://nol.hu/kult/20130308-a_gyanus_cinober
http://index.hu/kultur/2013/03/08/munkacsy_ismerte_a_vervadat/
https://www.youtube.com/watch?v=WVJ-fJROibE
[Adorján Andor] Az Est tudósítójától: Munkácsy Mihály és a vérvád. = Az Est, 1914. április 4. p. 3.
Beilis felmentése után, mint a P. Lloyd írja, Stolypin miniszter fivére a Novoje Vremjába cikket írt, a melyben megírta, hogy Munkácsy Mihálynak egy megrázó, rituális gyilkosságot ábrázoló festménye van. Cikkében megírta, hogy e képet sokszor meg akarták már semmisíteni és jellemző, hogy a nagy enciklopedista szótárakban nincs megemlítve.
Azt a képet, a melyről szó van, a tiszaeszlári pör idején egy Ábrányi nevű magyar festő festette, Munkácsy neve alatt. Az eset annak idején Munkácsynak is tudomására jutott, a ki erélyesen tiltakozott a csalás ellen. Munkácsy özvegye luxemburgi otthonában értesült a Novoje Vremja cikkéről. Munkácsyné azonnal levelet intézett oroszországi barátaihoz és a leghatározottabban tiltakozik az ellen, mintha a képet férje festette volna. Boldog és hálás lennék, - így végződik a levél - ha orosz barátaimnak sikerülne e becstelen szélhámosságnak egyszer s mindenkorra véget vetni.
Az Est [bécsi] tudósítójától: Munkácsy képe a vérvádról : egy hamisítás története. = Az Est, 1914. április 18. p. 8.
Az orosz "igazi férfiak szövetségének" lapjai nemrégiben nagy hühót csaptak egy festménnyel, a mely a rituális gyilkosságot ábrázolja és a melyről nagy garral hirdették, hogy Munkácsy Mihály alkotása. A hallhatatlan[!] művésznek Luxemburgban élő özvegye erélyesen kikelt a ráfogás ellen és kereken kijelentette, hogy férje soha ilyen képet nem festett. Most azután Traszcevszky tanár, a neves orosz műkritikus leleplezi ennek a hamisítványnak történetét. A Kiewskaja Misl című laphoz nyílt levelet küldött be, a melyben megírja, hogy a kérdéses kép tényleg létezik, de nem Munkácsy Mihály műve, hanem egy elég tehetséges orosz festőé. Eredete pedig a következő:
Élt Galíciában egy Babetzky Kajetán nevű nagybirtokos, a ki hatalmas vagyonát elprédálta és már a tönk szélén állott. Valami módon pénzt akart szerezni. Akkor még élénk emlékezetben volt Rudolf trónörökös tragédiája, tehát Babetzky fogta magát és egy orosz festő által, a ki Krakkóban élt, megfesttette a mayerlingi drámát. Az volt vele a terve, hogy kiállítja Párisban, bízott benne, hogy az osztrák-magyar monarchia diplomáciai úton tiltakozni fog a festmény nyilvános szemlére tétele ellen, tehát jó üzlet lesz belőle.
Abban nem csalatkozott, hogy a festmény felháborodást fog kelteni, de elvétette a számítást, mert nem gondolt rá, hogy a kép kiállítását be is lehet tiltani. Így is történt. A mayerlingi tragédiáról szóló kép nem is került nyilvánosságra.
Ekkor új tervet eszelt ki a züllött nagybirtokos: ugyanazzal a festővel készíttetett egy másik képet a vérvádról. Ezen a festményen a főalak a párisi báró Rothschild, a többi alak csupa ismert zsidó milliomos vezérférfiú. Abban bízott Babetzky, hogy a gazdag zsidók nagy pénzen meg fogják venni ezt a képet, csakhogy nyilvánosságra ne kerüljön. Ezért adta ki a festményt Munkácsy Mihály művének.
A varsói tárlaton annak idején ki volt függesztve az ál-Munkácsy kép, de csak egy-két napig, egyrészt azért, mert a műkritikusok hamarosan tisztában voltak a hamisítással, másrészt, mert a varsói hatóságok betiltották kiállítását, mivel közbotrányt okozott.
Traszcevszky tanár, mint nyilatkozatában közli, bizonyítani tudja, hogy ez a képnek hiteles története és hogy Munkácsy Mihálynak semmi köze se volt ehhez a képhez.
Czére Gyöngyvér (szerk.): Világ. 1910. márc. 30–1926. ápr. 30. Repertórium (1913–1914) (A Petőfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai Füzetei. Napilapok repertóriumai, G. Sorozat). – Budapest : Petőfi Irodalmi Múzeum, 1988. – 383 p. [226]
Péter Molnos 2013. március 7. www.facebook.com/artportal.hu/.../136691006503618
Az Index-et csekély 99 évvel megelőzte a Világ című napilap, csak akkor még tudtak korrektebb címet adni:
Mese vagy csalás
Kalandos Munkácsy kép – Ábrányi festette – Tiszaeszlár és Kiev
Budapest, 1914. április 3.
Különös és meglehetősen fantasztikus körülmények között került mostanában egymás mellé a magyar festőművészet egykori büszkesége, Munkácsy Mihály és a rituális vérvád. Mikor ugyanis Beilis Mendelt a vérvád meséjének legutolsó áldozatát Kievben felmentették, Stolypin Antal, az egykori miniszter fivére, aki Oroszország egyik legtúlzóbb antiszemita vezére, „Mendel Beilis diadala” címmel hosszabb cikket írt a Novoje Vremjá-ba, melyben többek között elmondta, hogy sikerült összeköttetésbe lépnie azzal a műgyűjtővel, akinek birtokában van Munkácsy Mihálynak egy megrázó, rituális gyilkosságot ábrázoló festménye.
„A híres művész – írta Stolypin – szimbolikus jelentőséget adott a borzalmas rituális tárgynak. A szőke leány, akit a zsidók legyilkolnak, a szlávságot jelképezi, míg a vérszomjas, vért lecsapoló radikeusok a zsidóság vezéreinek sikerült arcmásait viselik. Köztük van Rotschild és Montefiore is. Rendkívül érdekes ennek a festmények a története. Többször meg akarták már a képet semmisíteni és jellemző, hogy Laroussét kivéve egyetlen nagy enciklopédiában sincs megemlítve.
A cikkíró Stolypin több dologban téved. Mindenekelőtt nem igaz, hogy az egyetlen Larousse-enciklopédia megemlékezik a képről. A nagy francia munka épp oly kevéssé tud erről a Munkácsy-képről, mint általában a művészettörténelem, még pedig azért, mert a képet nem is Munkácsy festette.
A „Novoje Vremjá”-ban megjelent cikk híre eljutott Munkácsynak Luxemburgban élő özvegyéhez, aki francia nyelven a következő levelet írta oroszországi barátaihoz.
„Most értesülök arról, hogy egy Stolypin nevű ember cikket írt a Novoje Vremja című orosz lapba, amelyben azt állítja, hogy a Rituális gyilkosság című képet, amelyet már több ízben és több helyen kiállítottak, boldogult férjem, Munkácsy Mihály festette. A leghatározottabban tiltakozom e gyalázatosság ellen. A képet tizenöt vagy tizenhat évvel ezelőtt Párisban is kiállították, a kiállítást azonban Munkácsy bezáratta. Később Brüsszelben állították ki, de ott is interveniált férjem. Most végül, úgy látszik, Oroszországban kisérleteznek ezzel a csalással. Ilyen, vagy ehhez hasonló képet sohasem festett Munkácsy és erélyesen kell tiltakoznom a hazugság ellen. Boldog és hálás lennék, ha orosz barátaimnak sikerülne e becstelen szélhámosságnak egyszersmindenkorra véget vetni. Munkácsy Cecilia”
Az állítólagos Munkácsy kép kalandjait ás a körülötte most legutóbb lefolyt csatározást röviden ismertette ma néhány délutáni lap is, azt fűzve a tudósításhoz, hogy a szóban forgó képet a tiszaeszlári pör idején egy Ábrányi nevű magyar festő festette Munkácsy neve alatt és ez volna az a kép, amelynek a kiállítása ellen Munkácsy tiltakozott.
A történelmi hűség kedvéért meg kell állapítanunk, hogy a tiszaeszlári pör idejében, három évtizeddel ezelőtt, Budapesten sokáig látható volt egy rituális gyilkosságot ábrázoló nagy festmény, amelyet azonban egyáltalában nem valami obskurus piktor, hanem a néhány évvel ezelőtt elhúnyt, jó nevű Ábrányi (Eördögh) Lajos festett, az akkoriban erősen garázdálkodó antiszemita párt megrendelésére, de azt sohasem szerepeltette Munkácsy neve alatt, hanem mint saját művét állította ki. A kép sokáig volt látható tíz krajcár belépődíj ellenében a mai Andrássy-út környékén, a jelenlegi Opera helyén álló Schiffmansplatz egyik bódéjában.
Beszéltünk egy műgyűjtővel, aki annak idején látta a hírhedt Ábrányi-képet, amely kétségtelen lázító tendenciájától eltekintve, érdekes és éppenséggel nem ügyetlen alkotás volt. A monumentális vászon Solymosi Eszter megölését ábrázolta, misztikus, sötét tónusú háttérrel, amelyből erőteljes kontraszttal emelkedett ki a szőke leány és az öreg Scharf és társainak dulakodó alakja. A festés modora emlékeztet Munkácsyéra, de a kép szignaturája világosan Ábrányi nevét tüntette föl.
Ábrányi, aki később jó nevű portrait-festő lett – több képe van a Szépművészeti Múzeum és közintézetek birtokában is – utóbb nagyon röstellte ezt a művét és gyakran mentegetőzött, hogy csak azért festette, mert nagy pénzzavarban volt akkor és jól megfizették. A művész sosem vetemedett arra, hogy a képet mint Munkácsy alkotását szerepeltesse, ezt a halott festő emlékéért is hangsúlyoznunk kell. Nem lehetetlen azonban, hogy akadtak lelkiismeretlen üzérkedők, akik a képpel Munkácsy neve alatt csalásokat követtek el és követnek el talán még ma is. Nem kizárt dolog, hogy a Novoje Vremjában megjelent cikk még mindig erről a képről beszél, de lehet az is, hogy más hasonló tárgyú kép tévesztette meg a cikkíró Stolypint.
Világ, 1914. április 4. p. 8.
https://drive.google.com/file/d/1aJWKGqlpQIaph3HVRhBeM3gFren-KtPg/view?usp=sharing
További irodalom:
Lipp Tamás: Krisztus Pilátus előtt. "egy korszak mint műalkotás". = Árgus, 1991. március–április. (2. sz.) p. 56–61. [56] In uő.: A sátán körzője. (Liget könyvek.) [Budapest] : Liget Műhely Alapítvány, [1993.] p. 5–29. [6] uez 168 óra, 2004. 15. sz.; Császtvay Tünde: Magyarország Munkácsy előtt / Munkácsy Magyarország előtt. A Krisztus Pilátuselőtt fogadása és fogadtatása. = Enigma, 2005. 43–44. sz. p. 114–128. [126–127]
Mühlbeck Károly (1869–1943): festőművész, grafikus, illusztrátor
Buxbaum Ábrahámot ábrázoló rajzzal illusztrálja Tóth Béla anekdotáját.
Az eszlári pörből. In A magyar anekdotakincs. Gyűjtötte és magyarázza: Tóth Béla. Mühlbeck Károly rajzaival. 4. kötet. Budapest : Singer és Wolfner kiadása, [1900.] p. 263–264. [264]
További irodalom:
Bokor Malvin: Mühlbeck Károly új könyvének: Mühlbeck Bácsi Képes Mesekönyvének megjelenése alkalmából. = Uj Idők, 1934. november 25. p. 704–705.
Pasteiner Gyula (1846–1924): művészettörténész
1878–1884 között a Magyar Állam című egyházpolitikai napilap vezércikkírója. Az ítélet után című cikkében így ír: „fölemelt fővel, büszkén mondjuk, hogy Magyarországon vannak birák, van igazságszolgáltatás. Ismételjük, hogy ennek beismerését az ellenség által is, többre tartjuk, mert nagyobb szükségünk van rá, mint a rituális gyilkosságra. Ugy vélekedünk, hogy a keresztény társadalom érdekeit védő álláspontnak szintén nincs szüksége a ritualis gyilkosság vádjára, s amennyiben a keresztény álláspont a zsidó érdekekkel és nézlettel ellenkezésbe jut, s az antisemitismusban nyilatkozik; ezen antisemitismus nem nélkülözhetetlen fegyvert ejtett ki kezeiből azáltal, hogy Nyiregyházán fölmentő ítélet hozatott. Nagyon tévednének tehát a zsidók és barátaik, ha a fölmentő ítélet fölötti közös örömükben azon ábrándban ringatnák magukat, hogy most már lehetetlen lesz a keresztény társadalom sikeres védelme, hogy az antisemitismus alapja megingott.”
A zsidó-kérdés. = Magyar Állam, 1882. május 31.; Párhuzamok. = Magyar Állam, 1882. június 10.; A harmadik szerencsétlen nap. = Magyar Állam, 1882. június 13.; Capituláljunk! = Magyar Állam, 1882. június 15.; A szabad sajtó legújabb esete. = Magyar Állam, 1882. szeptember 5.; Hétfőn. = Magyar Állam, 1882. október 3.; A legveszélyesebb ítélet. = Magyar Állam, 1883. június 24.; A kir. ügyész védelmének hatása. = Magyar Állam, 1883. június 27.; Az ítélet után. = Magyar Állam, 1883. augusztus 4.; Gosztonyi Ferenc: Pasteiner Gyula irodalmi munkássága. = Ars Hungarica, 2001. 1. sz. p. 155–186. [180]
Pauer Gyula (1941– ): szobrász, koncept- és performansz művész, látványtervező
„[Antal István:] →Erdély Miklós […] rád bízza a bolygó koldus zsidó szerepét a Verzióban. Az egyetlen zsidót a filmben, aki tényleg megfenyegeti Solymosi Esztert. Sőt, amikor Scharf Móric bekukucskál a kulcslyukon, a te arcodat lehet látni legnyilvánvalóbban a lány körül. Van a személyiségedben egy olyanfajta szuggesztivitás és határozottság, ami úgy hat a környezeted érzékeny és érzéketlen embereire, hogy szükségszerűen történnek veled efféle dolgok. [Pauer Gyula:] Ez végigkísér a sorsomon. Őszintén, tisztán és nyíltan el tudtam játszani a koldus zsidó szerepét, mert a személyiségem, a lelkem mentes a bűnétől. Mivel felfogtam a film történetét, és tudtam, hogy ez az ember ártatlan és megrágalmazzák, a legklasszikusabb módon meg mertem mutatni, ahogy a rágalmazók vagy a rágalmazó elképzelik, amit tett. Bár én a látszatokkal foglalkoztam egész életemben, mégis az volt az érzésem, hogy becsületbeli dolgokban, tisztesség dolgában, és ahol érzem a saját igazamat, nem a látszatok döntenek. Nyugodtan megcsinálhatom, amivel vádol. Akkor sem tudja elhinni. Emlékszem, hogy Miklós fölhívott, miután megnézte a musztert, és azt mondta, hogy te tényleg megfogtad a mellét annak a kislánynak, tényleg megerőszakoltad. Akkor egy pillanatra el is borultam és azt mondtam: nem azt akartad, hogy minél tökéletesebben csináljuk meg? Most mímeltünk volna? Csak egyet tudok mondani: a művészetben mindent meg lehet csinálni. A művészeti kifejezésben nem lehet a hitelességet felróni. Miért ne csináltam volna végig úgy az erőszakjelenetet, ahogy kell? Ahogy annak a gyereknek a képzeletében megjelenik, aki állítólag a kulcslyukon keresztül megleste azt? Aztán persze, nevettünk egy nagyot, mert Miklós se gondolta komolyan, amit mondott.”
Antal István: Az álcázott látszat. [Beszélgetés Pauer Gyulával.] = Magyar Napló, 1993. július 9. p. 15–17. [16]
Rajk László (1949– ): építész
→Erdély Miklós Verzió című 1981-ben készült filmjében játszotta Recsky András csendbiztos szerepét. „Később […] a hitközségi tiltás feloldódott. A feloldás után azonban beleesett a film egy másik, ennél sokkal mélyebb kútba, ami miatt most is zárolt. Rajk László személye miatt, aki a csendbiztost játssza, bevallott asszociációs lehetőségekkel a koncepciós perekre. Meggyőződésem, hogy nincs az az ember, aki talál egy olyan érvrendszert, amivel meg tudja okolni, hogy ha Rajk játszik egy vallató csendőrt, az miért baj. Igazán, ezt nem lehet megindokolni. Ez olyan... túszmetodika: nem tudjuk elkapni azt, akire vadászunk, akkor abból a faluból kivégezni tízet. Másokat. Hát, gondolom, ez is egy idő múlva fel fog oldódni.”
Erdély Miklós és Antal István beszélgetése a „Verzió”-ról. = Aktuális Levél, 1984. 10. sz. p. 38–43. Újraközlés: Múlt és Jövő, 1990. 1. sz. p. 54–56. In Krónika. (Erdély Miklós és Antal István beszélgetése a Verzióról). In Erdély Miklós: A filmről (Filmelméleti írások, forgatókönyvek, filmtervek, kritikák) Válogatott írások II. Budapest, Balassi – BAE Tartóshullám – Intermedia. 1995. p. 246–251., 300. [248]
„A Verzió külön pikantériája például Rajk Laci szerepeltetése, aki a csendőrtisztet játszotta. Hibátlanul.”
Monory M. András: Előadás a BBS-ben. In Balázs Béla Stúdió 1961-2001. Szerk.: Antal István, Deák László, Kodolányi Sebestyén. [Budapest], BBS, Orpheusz Kiadó. 2002. p. 139–143. [143]
A Verzió című film díszleteit is ő tervezte.
Rajk László: Radikális eklektika. Kölcsönzött evidenciák. Pécs : Jelenkor Kiadó, Arkara, 2000. 103. p. [101]
További irodalom:
15–21. kép. Verzió (1979/1981). In Erdély Miklós: A filmről (Filmelméleti írások, forgatókönyvek, filmtervek, kritikák) Válogatott írások II. Budapest, Balassi – BAE Tartóshullám – Intermedia. 1995. [20. kép]; Sindelyes Dóra: Kísért a múlt. Kétes hírnevű községek. = Heti Világgazdaság, 2004. március 27. p. 58–60. p. [Kép: Egy jelenet a Verzió című filmből, a csendőrt alakító főszereplő, ifjabb Rajk László (jobbra). Tiltások és hallgatások.]
Solymosi Eszter síremléke
„Az én drága kislányom Solymosi Eszter emlékére” – feliratú síremlék a tiszaeszlári temetőben.
Tiszaeszlár. A magyar tragédia kezdete. = Magyar Rezervátum (Dortmund), 1996. március. p. 26–27.
További irodalom:
Gáll Ottó: Százhúsz éve zajlott a tiszaeszlári per. Már akkor is ezer éve folyt. = Hetek, 2003. március 7.; Kácsor Zsolt: Tiszaeszlár, S. E. 1867–1882. = Népszabadság, 2003. március 8. p. 27–28.; Nagy V. Rita: Még mindig élnek az előítéletek. Hiába a cáfolatok a tiszaeszlári vérvádperben, vannak, akik hisznek a rituális gyilkosságokban. = Magyar Hírlap, 2003. augusztus 4. p. 8.; [Kép: A néhány éve állított síremlék szélsőjobboldali szervezetek zarándokhelyévé vált.]; Győri Béla: A MIÉP tiszaeszlári koszorúi. = Magyar Fórum, 2003. szeptember 18. p. 1., 4.; Koszorúk jobbról. = Hetek, 2003. szeptember 19.; Dr. Siró Béla: Tiszaeszlári tetemrehívás.= Interpress Magazin, 2003. november. p. 42–45.; [Sindelyes Dóra]: Az emlék sír. = Heti Világgazdaság, 2004. március 27. p. 59. [Kép: Árpádsávos zászlós demonstráció a képzelt sírnál. Érzékeny kő.]; http://www.hazankert.com/03szept4_files/image003.gif
Székely Ferenc (1842–1921): igazságügyminiszter
„A Régi szépségében látható a Nagy Ignác utcai unitáriusház című május 17-i cikk beszámolt az Újlipótváros közepén álló templomot és püspöki palotát magában foglaló épület helyreállításáról. Az írás megemlíti, hogy ifj. Bartók Béla hosszú ideig az egyház világi társvezetője, azaz főgondnoka volt. Sajnálom, hogy nem szól az írás a főbejárat melletti márványtáblán szereplő Székely Ferenc gondnokról, aki az építés idején Kozma Sándor országos főügyész egyik helyettese volt. Nemcsak a templomépítésben tevékenykedhetett sikeresen, hanem az 1874 nyarán megalakult Budapesti Rabsegély Egyesület elnökeként is. (A díszelnök Podmaniczky Frigyes volt!) 1900–1902 közt Budapest főügyésze, majd 1902–1910-ig hazánk második koronaügyésze lett. 1910–1913 közt igazságügy-miniszterként több törvénykönyv (Polgári perrendtartás, Katonai Btk., nyugdíjtörvény stb.) parlamenti elfogadtatásával aratott maradandó sikert. A hírhedt tiszaeszlári per vizsgálati szakaszában a titokzatos tiszadadai vagy csonkafüzesi hulla helyszíni szemléje alkalmából azonban nem követelte Bary József vizsgálóbírótól, hogy minden lényeges körülményt jegyzőkönyvezzenek, mely miatt őt Eötvös Károly védőbeszédében és A nagy per című könyvében elmarasztalta. Krúdy A tiszaeszlári Solymosi Eszter című nagyszerű regényében írta: „...hanyagsága miatt elvadult a tiszaeszlári vizsgálat”, majd hozzátette: „Csaknem azt mondta Eötvös Károly, hogy Székely Ferenc az oka annak, hogy már csírájában el nem fojtották a vérvádat.” Az idén 80 esztendeje, hogy elhunyt Csengery utca 20. alatti lakásában mint a Lánchidat és az alagutat építő Clark Ádám özvegyének második férje. Ezért nyugodhat a Kerepesi temetőben, az Áldássy család sírboltjában együtt Clarkkal. Itt jegyzem meg: jellemző a magyar lexikonokra, hogy a jogi élet nagy személyiségeiről nem írnak érdemeiknek megfelelően. A két éve megjelent Unitárius Kislexikon is „elfelejti” a Székelyről szóló cikkben megemlíteni jelentős építési érdemeit. Ugyanekkor az Alkotmány utcai Unitárius Könyvesboltban árusított leporelló – kissé idegenszerű megfogalmazással – megállapítja: „A székházat – amely a püspöki palota funkcióit is betölti – benne a templommal, 1882-től tervezték, dr. Székely Ferenc gondnok közbenjárására és fáradhatatlan igyekezete eredményeként, s az 1888–1890-ben épült, Petz Samu műegyetemi tanár építőművész tervei szerint.”
Dr. Nagy Károly [ny. főügyészségi ügyész]: Koronaügyész Clark Ádám sírboltjában. = Népszabadság, 2001. június 13. Budapest melléklet.
Valkó László (1946– ): festő- és grafikusművész
Már-már szarkasztikus hatású „kék éggel” komponált kép az 1976-os Alföldi táj. A frottázsolt ládában könnyű kézzel odavetett gémeskutas puszta. Szinte Saint-Exupéry Kis hercegének kult-illusztrációjának tűnhet a táj, ha a B12-es kisbolygója helyett lebegő virágosláda talajába szúrt táblán nem azt olvasnánk: „TISZAESZLÁR”.
Tolnai Ottó, Szegő György: Valkó László. Budapest : Balassi, 2009. 119 p. [45–46]
Zsinagógaépítészet
„A tiszaeszlári per és az országszerte felerősödő antiszemitizmus erősen beárnyékolta azt az asszimilációs optimizmust, amelynek – építészeti szempontból – a Dohány utcai nagytemplom meg a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga a legsikerültebb kifejeződése. Nagy trauma volt a per a magyarság és a zsidóság modernkori együttélésének történetében, olyan törés, amelyet aligha hagyhattak figyelmen kívül a századelő Magyarországán épülő új zsidó templomok tervezői. Ilyenformán van abban valami nagyon jelképes, hogy amikor a tízes évek legelején a budapesti ortodox hitközség új templomot szeretne, épp a Kazinczy utca törésvonalában fekvő telekre esik az építtetők választása, amiként abban is, hogy a két tervezőmérnök – Löffler Sándor és Löffler Béla – igen nagy műépítészi leleménnyel törekedett e törés feloldására. Az épület ugyanis megpróbál összhangot teremteni a százhúsz-százharminc fokos szögben összefutó két utcarész között. Ezt a templomot, semmi kétség, olyan hitközség emelte, amelynek tagjai – bármennyire eltávolodtak is a Tiszaeszlár előtti évek derűlátó illúzióitól, azért az otthonra-hazára találást illetően nem vesztették el minden reményüket. Akárhogyan is, a Kazinczy utcai templom határozott szakítás a XIX. századi magyar zsinagógaépítészettel: szakítás a zsinagógának „zsidó katedrálisként” való felfogásával és a monumentalitással, szakítás a Közép-Európában általános mór stílussal, és szakítás a templombelső hagyományos kialakításával is (orgona nincs, az almemor a templomtér végéből visszakerül a helyiség közepére stb.).”
Ádám Péter: Zsidó identitás és zsinagógaépítészet a XIX. századi Franciaországban. Dominique Jarrassé: Une Histoire des Synagogues Françaises. = Múlt és Jövő, 1998. 4. sz. p. 133–135. [133]